Budapest, 2011. (34. évfolyam)
4. szám április - Saly Noémi: Régi idők, régi órások
Az epés tollú újságíró, Tóth Béla így füstölgött a Pesti Hírlapban 1900 decemberében: „...mikor az ember vasúttal akar elutazni, okvetlenül tudnia muszáj, hány órakor indul a vonat? (...) azon, hogy mikor van Budapesten 7 óra 15 perc, tíz kerület toronyórái veszekszenek mérges kongással; és sajnos nincs az a csillagász, aki el tudja dönteni: melyiknek van igaza, mert tulajdonképen egyiknek sincs igaza. Hogy pedig kinek van igaza, azt szintén nem lehessen tudni. Budapesten két tudományos értékű óra van. Az egyik a műegyetemé. A gellérthegyi csillagvizsgáló-toronyból maradt ránk. Azt mondják, igen pontos eszköz. Csak az a hibája, hogy tisztes vénségében gyakran kér pihenőt. A másik a budai reáliskolában levő óra, melyet a főváros egyetlen chronometerének mond a jobbparti kevélység. Ez óra szerint jelzik a delet egy kis irigy budai mozsár elsütésével. (...) irigy, mert csak igen kicsit puffan, nehogy meghallja Pest is (...) olyan, mint a Szentivánéji álom csöndesen ordító oroszlánja: halkkal dörög. (...) Budapest ma már az egyetlen városa Európának, amelyben a delet nem jelzik minden jámbor lélek számára; hogy az utcasarkon álló elektromos órákat ne is említsem. (...) Mi az ilyesmit majd csak a jövő században érjük meg. Értem pedig a jövő századon az Úr 2000-ik esztendejével kezdődőt. (...) Tehát én a jövő századot várom, hogy Budapesten tudni lehessen: hány az óra?” Takács József könyve, A budapesti to ronyórák története 188–1909 „legalább 14 db jelentős kültéri nyilvános nagyórát” és ezeken felül legalább 25 toronyórát vesz számba. De tíz kerületben, nyolcszázezer ember számára ez nem volt valami sok, és ha mind másképp járt, hát igencsak időben kellett elindulni a vonathoz vagy az esküvőre... A Műegyetem „tudományos értékű” matuzsáleme rémes kalandokon ment keresztül. John Arnold (173–1799) angol órás mester készítette, s alighanem a Csillagda 1815-ös megnyitásakor került Budára. Albert Ferenc segédcsillagász (181–1883) 1849-ben, a Vár ostromakor élete kockáztatásával, ágyútűzben, ráadásul tolvajokkal, fosztogatókkal is hadakozva menekítette a Gellért-hegyről az obszervatórium felszerelését. Súlyos veszteségekkel bár, de sikerült. (Jutalmul hamarosan el is csapták szegényt az állásából.) Az óra valami csoda folytán megúszta, és az egyetem Csillagászati Tanszékére került. 1882-83-ban egy elektromos óraberendezést csatlakoztattak hozzá, amely az – akkor még a Múzeum körúton működő – Műegyetem egyik földszinti ablakából mutatta az időt, de nem bizonyult remekműnek, ráadásul gonosz nyelvű újságírók azt állították: „ha a nyári hónapokban a tanár a zöldbe megy hűselni, az óramutatókat leszedik”. A ki tűnő angol óra eközben az épület harmadik emeletén, halandó szemektől elrejtve ketyegett békésen. (Később pompás meg-Régi idők, régi órások Saly Noémi Manapság, amikor állandóan „időre” rohanunk valahova, s az ellenőrzésre ott a karóra (vagy már csak a mobil), nehéz elképzelni, mekkora jelentőséggel bírt eleink életében a közszolgáltatásnak tekinthető pontos időjelzés. A központilag vezérelt elektromos utcai órák karrierje épp száz éve kezdődött Budapesten. Randevúk emlékezetes színhelyei − ki ne toporgott volna a Moszkva téren vagy a Nyugatinál „az óra alatt”? −, de történetük feledésbe merül, s méltatlanul feledésbe merülnek a mesterek is, akiknek tudásán állt vagy bukott utazás, találka, főzés, gyógyítás − minden, amihez tudni kell, hányat ütött az óra. 28 BUDAPEST 2011 április Jaj annak, aki elkésik! Budapesti óra- és ékszergyár levélpapírjának fejléce
