Budapest, 2011. (34. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Alkalmazott művész
let berendezését is ő készítette – kerti padok és asztalaik –, csakhogy az évek során azok elkerültek innen valahová. Szombathy Gábor azonban nem bánkódik. Ő mindig a jelenben él, és a szép múltra emlékezik. Amikor érettségi után, a televízióban portréfilmet látott Kovács József díszmű-ko vács iparművésszel, annyira megragadta a látvány, hogy másnap már mestert keresett magának, és nem átallott hat évig hajnalban kelni, órákat vonatozni, estig maradni, s másnap kezdeni elölről, csak hogy magába szívhassa a pörkös füstszagot, s ütemre verje az üllőt, együtt szisszenjen a tüzes vassal, míg az elnyeri a végleges formát. Előzmény azért volt, persze, hiszen korábban a Kőfaragó Vállalatnál dolgozott segédmunkásként, ismerkedett a lélekölő kétkezi művészettel, sőt, a Képzőművészetire is felvételizett, de valahogy egyik sem az volt, amit keresett. Végül azért lett belőle kovács, mert az alkotás és a fizikai munka egyesítésében talált magára; azóta gondolkodás és erőfeszítés nélkül elképzelhetetlen számára bármely munka. Ennek megfelelően, tanulóévei alatt önálló műhelyét építgette, és rövidesen elszakadt Seregi György mestertől, akivel a hosszú évek alatt alig szóltak, közös barátjuk, a fém, és az önzetlen szaktudás viszont közel hozta őket egymáshoz. A függetlenedés jól állt neki, néhány évre rá már szaladtak a lovak, egymást hozták a megrendelések, az emeletes vályogházat végleges otthonnak álmodta; helyben lakás és helyi munka. Pár év után azonban vége szakadt a jónak, a műhelyben egyre ritkábban villant fel a kovácstűz, és Gábor ideje nagy részét belvárosi lakhelyén töltötte, majd felmérve a pillanatnyi lehetőségeket, a rá jellemző elánnal fordult tovább, és választotta a külföldet; első állomásként Amerikát. Francia mesterek húsz évvel ezelőtt a Szabadság-szobor restaurálása miatt utaztak New Yorkba, hatalmas médiajelenlét mellett dolgoztak, majd maradtak még egy darabidőt, és vitték tovább a mesterséget. Idekerült tanulónak a kalandozó magyar, tizennyolc hónapra, a harmadik végén megszületett első felelős munkája: a tizenegy méter hosszú, és százhúszezer dollár értékű lépcsőkorlát, melyben a magyar és a német technika után a francia megcsillantása következett. Így lett Gáborból egy személyben kovács és műlakatos, de időközben rátalált a számára addig ismeretlen anyag: a titánium, melynek megmunkálása új területre vetette, s kísérletezésre ösztönözte. Hétvégenként, amikor nem a felső párezer vasát ütötte, úgy két-háromszáz karkötőt készített eladásra, de a manhattanieknek valahogy nem tetszettek, ezért a szerződés leteltével hazahozta őket, mert sejtette, budapesti turistaként jobban értékelik majd – és tényleg. Magyarországon azonban nem találta helyét, végül meglett az is: újabb tanulmányútnak is nevezhetné, de kemény munka volt, igaz, jutalomjátékkal egybekötve, mert a japánok addig lángvágóval munkálták a fémeket, és könyvből tanulták a kohóban végzett díszmű-kovácsolás technikáját. Az alkalmazottból tanító lett, hat hónap és hét tanítvány (egykori építész, szobrász, stewardess), s a legfontosabb: a kísérletezés szabadsága, melybe belefoglaltatott a keleti kultúra elemeinek használata. Messziről jött ember mond, amit akar – tartják –, de most nem erről van szó. Számos budapesti cégér, díszkút, kávézók enteriőrje, kandeláber fűződik a nevéhez, és nem messze a gyorsétteremtől, a Váci utca egyik figyelemre méltó kapualjában szintén az ő munkája látható, fölötte pedig egy klasszikus stílusú előtető veszi védelmébe a rászorultakat. Szombathy Gábor a Magyarországi Kovácsmíves Céh egyik alapítója és hosszú ideig jegyzője, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Népművészetért Szakmai Kollégiumának díjnyertese és ösztöndíjasa, címzetes népi iparművész, tehát nagyon is jelen van a magyar közéletben. Nemzetközi kovácstalálkozón vesz részt, sőt, olykor szervezi is őket. A bemutatókon műhelyeket installál, hátha a mesterség magához ragad valakit, ahogyan őt is húszéves korában. Másfelől, szűkebb hazájában, Zsámbékon, önellátó gazdálkodásban gondolkodik, birkatenyésztéssel, növénytermeléssel próbálkozik; és a nagy hobbi: tradicionális reflexíjak készítése – saját szavaival élve: botcsinálta kísérleti régészként –, az alkalmazott művészet szellemében. Eközben, ahol fogadóképességet észlel, aktívan politizál, hadakozik az életellenes megnyilvánulásokkal, és szenvedélyesen óvja a jó ízlést. ● 11 BUDAPEST 2011 április Szilágyi Erzsébet fasor 1. szám
