Budapest, 2010. (33. évfolyam)
3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Óriások árnyékban
– Jó napot! Maga is? – Hát persze. Jó napot. Hogy érti? – Kijöttem kicsit levegőzni. Alig találtam ide. A parkban mindenféle emlékmű között botorkáltam. – Ja, ja, láttam őket. A kereszténység örményországi felvételének évfordulójára emelték, meg a görög polgárháború emlékére. Azt hiszem. Rendesek a ciprusiak, vagyis a magyarok, hogy itthon is ennyire számon tartják. – De van világbékés és éhínséges is közöttük. – Elnézést, hogy közbeszólok, nem tudom, tudják-e, hogy Petőfinek is állítottak Kijevben szobrot. – Jöjjön csak közénk! Beszélgetünk... – Valóban? Kijevben? – Igen, pár évvel ezelőtt avatták. – Na, látják, ez az igazi világbékesség! – Csak ne legyen semmi ma! – Ezt hogy érti? – Tavaly háborút jósoltak tizenötödikére. Nem égit. – És maga elhitte? – Mit tudom én. Mondták... – Állítólag a honvédség direkt gyakorlatozott arra a napra. Egyik haverom baráti köréhez tartozik az a figura, aki a tartalékosok listáját kezeli. Vagyis kezelte, de mindent tud, mintha még mindig ott lenne. – Üdvözletem, hallottam a társalgást. Szabad bekapcsolódni? Ismerik azt a viccet, hogy az asszisztensnő berohan a rendelőbe, és kétségbeesetten kérdezi a dokit: jaj, doktor úr, a beteg, aki most távozott a rendelőből, a kapuban összeesett. Mire a doki: fordítsa lábtól, hogy úgy nézzen ki, mintha jött volna! – Ejnye, de bizalmatlan. El se tudja képzelni, micsoda dolgok lehetségesek ilyenkor. Ha komolyabb zavargásra kerül sor, a tévék adását a nézhetetlenségig bezavarják, az internetet blokkolják, kijárási tilalmat rendelnek el, a telefonhálózatokat kikapcsolják. Na, azt nem szabad megvárni, aki tud, azonnal fogja a családját és start, még abban az órában távozzék vidékre! – De ha elmegyünk, akkor az üres lakás lesz veszélyben. Mi volt a cunami idején is, látták a tévében, nem? Fosztogatás, erőszak. A helyi szerencsétlenek megfékezésére sosem jut már erő a háborúban! – Én inkább megfelelő mennyiségű élelemellátmánnyal bezárkóznék a saját lakásomba! Jöjjön, aminek jönnie kell. Persze telekommunikáció nélkül fogalmam se lenne, mi történik odakint. – Miről beszél? Ötvenhatban sem volt mobiltelefon, mégis szerveződött a nép. – Hát persze, de kinek van arra szüksége? Maga akar bármi áron hős lenni? – Akar a fene, hogy végül még a családom se tudja, hová temettek? Mint Petőfit. – Állítólag ő sem a harcmezőn halt meg, hanem Szibériában, hadifogolyként. – Persze, érthető. A seregben őrnagyi rangban harcolt, és ha megtalálják, akkor mint főtisztet azonnal kivégezték volna a Habsburgok. Nem csoda, hogy elmenekült. – De ha nem akkor, és nem ott halt meg, hol vannak a későbben írt versei? Csak előkerültek volna azóta, nem? – Azt is beszélték, hogy kelet felé bujkált, a hegyekben. Onnan dél felé ment, a Lakóca tetőre. De ott már szellemszárnyakon suhant tovább, fehér haját, elvarázsolt alakját látták a barlangok tövében, így lett a Kárpátok bujdosó szelleme. – Kedves hölgy, roppant romantikus, amiről mesél... – Úgy emlékszem, a kilencvenes években hosszasan kutattak a csontjai után Barbuzinban. – Barguzin az, te.. – Jó, jó, részletkérdés, szóval semmit nem kellett volna tenni, csak összehasonlítani a kromoszómákat a rokonokéval. Egy ország várta, mégsem lett kézzelfogható eredmény. Némi exhumálás után ma is elvégezhető lenne az azonosítás, és végre kiderülne az igazság. – Csinos DNS-e lehetett nekije. – Ugyan már, a versei számítanak, nem a csontjai. Például ennél a szobornál is ugyanúgy lehet emlékezni, mint a sírjánál. Tán klónozni akarják? Ahhoz kellenének a csontok? – Jézust is akarták egy időben, hogy a világot újra megmentsék a rengeteg bűntől. – Úúújra? Mintha már egyszer sikerült volna nekik!? – Na, már megint a részletek! Ha a torinói lepelből kicsípnének egy darabot, a többi már menne, mint a karikacsapás. – Inkább csapás lenne... – Miért gondolod? – Elvenni az emberektől az ideákat, kegyetlen dolog. – De az igazság... Óriások árnyékban szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Petőfi közép-magyarországi népe tétován lengedez a márciusi szélben. Nem tudja, merre hajoljon, emelkedne óriási magasságokba, de sehogyan sem tud elszakadni a földtől. Visszahúzza karja, lába, na meg a mindenkori számla, amit később kap a nyakába. Mindenesetre az ünnepen kisétál a Március tizenötödike térre, büszkén meghúzza magát a szürke gránit tövében, ha úgy alakul, futásnak ered, ha nem, vegyül kicsit a hasonlókkal: elvégre nálunk az igazság. Ahogy negyvennyolcban is ott volt. 7 BUDAPEST 2010 március
