Budapest, 2010. (33. évfolyam)
12. szám december - Buzinkay Géza: Könyvet, Pesten, karácsonyra
Egyedül az állam tudja... Amit árulnak, bizony veszedelmes jószág, s a hatalom birtokosai erre már nem sokkal Gutenberg találmánya után rájöttek. A nyomtatás monopóliumának kihirdetésével, a cenzúra bevezetésével remélték biztosítani ellenőrködésüket felette. Bár – függetlenül attól, hogy mikor, hol és milyen hatalmat gyakorolnak – valójában soha nem fogták fel John Milton találó hasonlatának értelmét: a cenzúra reménytelen vállalkozás, olyan mintha egy gazda a kertjét pusztító varjak ellen úgy kívánna védekezni, hogy becsukja a kertkaput. Mindenestre Milton cenzúra-ellenes pamfletjének megírása után több száz évvel még a leghatékonyabb ellenőrzést kívánta megvalósítani a Rákosi-, majd a Kádár-korszak – természetesen Milton gazdájához hasonló sikerrel. Amikor egyetlen, pártállami kézbe vette a sokszorosítás, a nyomtatás anyagi feltételeinek és a megjelentetés tartalmi ellenőrzésének feladatát, a lehetetlenre vállalkozott, és a történelemből ismert kijátszások kerültek elő: illegális kiadványok, szamizdatok és külföldről becsempészett művek. Ez a rendszer addig működött, amíg ezek fokozatosan szét nem feszítették az ideológiai és politikai kereteket. A könyvkiadás és a könyvkereskedelem a „fordulat éve” után ugyanúgy állami kézbe került, mint ha bankról vagy nagyiparról lett volna szó. Az államosítás – amelyet hivatalosan úgy minősítettek, hogy a lépéssel „megkezdődött a szocialista átalakulás” – szinte puccsszerűen zajlott le: 1952. április 17-én 87 budapesti és 95 vidéki üzletet zártak be egyszerre, vonták be a tulajdonosok iparengedélyét. Közülük összesen csak tízet nyitottak meg újra. És természetesen felszámolták a szakma nagy múltú szervezetét, a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületét is. A szokatlanul „könyvterjesztés” névvel illetett szakkereskedelmet az Állami Könyvterjesztő Vállalatra bízták. Felső vezetői inkább a munkásmozgalomból, semmint a szakmából kerültek ki. Elméletileg kialakított hadrendben kellett volna működnie a szerkezetnek, szétválasztva a bel- és a külföldi könyvekkel, valamint az új kiadványokkal foglalkozó szortimentboltokat meg az antikváriumokat. Abból kiindulva, hogy e termékekben az igazán „veszélyes” a tartalmuk lehet, célszerű megoldásnak gondolták, ha a könyvek iránt nem igazán érdeklődő kereskedőket teszik meg vezetőknek. Értsen a kereskedéshez, és tekintse áruját ugyanolyan cikknek, mint a cipőt vagy a fát. A hatvanas évek elején például az egyik belvárosi könyvesbolt vezetője úgy kapta meg a maga nehéz feladatát hogy egyetlen idegen nyelvet sem ismert, holott boltja a szocialista országok kiadványait árusította. A kelet-német, csehszlovák, román és bolgár kiadások iránt persze nem volt nagy az érdeklődés, viszont két másik üzlet árusíthatta a jugoszláv, adriai levelezőlapokat és néhány nyugati útikönyvet, illetve a szovjet műveket (például az orosz magyarázatokkal és szovjet értelmezéssel ellátott, olcsó papíron kinyomott amerikai, angol irodalom kalózkiadásait). De hát a bolton a felirat több nyelven csak azt hirdette, hogy „Idegennyelvű könyvesbolt”, aminek következtében gyakran betévedtek külföldi turisták is, többnyire valami nyugati kiadású könyvet keresve, amire a boltvezetőtől ezt a begyakorolt átirányító választ kapták: „Váci street, drei und dreisig, doszvidányijá”. Ezek után az sem lehet meglepő, hogy fiatal segédeinek olyasféle feladatokat adott, mint hogy a piros színű könyveket, vagy az azonos méretű köteteket rakják egymás mellé a polcokon, nyelvtől függetlenül. Az antikváriumok külön csoportot képeztek, az ÁKV Antikvár osztályához besorolva. Az igazi jó kereskedők, a régiek és tanítványaik itt működtek: a Központi Antikváriumban a Múzeum körúton, a Váci utcában, a Bajcsy-Zsilinszky úton vagy a Sztálin/Magyar Ifjúság/ Népköztársaság (Andrássy) úton. Természetesen ezek a boltok fokozott ideológiai veszélyt jelenthettek, hiszen régi könyvtárak anyaga, hagyatékok kerülhettek be, ne adj’ Isten akár két világháború között publikált művek is. A közvetlenül a háború vége után kiadott fasiszta és szovjetellenes művek jegyzéke lényegesen szűkebb zárolt kört érintett, mint ami a nemkívánatos művekét jelentette, például az Erdélyről szólókat. Tehát antikváriumokon belül is létre kellett hozni a zárt részleget, ahova csak az intézményi könyvtárak megbízásából eljárók léphettek be. A jó és megbízható vevők egy idő után azért saját maguk számára is vásárolhattak könyveket, félig-meddig titokban. Az ÁKV nevű központosított monstrum 1972-ig növekedett egyre nagyobbra, akkor azonban ésszerűbb szervezetté kellett átalakítani. Az ÁKV lett a fővárosi könyvterjesztő cég, a vidéki bolthálózatot a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat vette át, a könyvtárak számára pedig létrehozták a Könyvértékesítő Vállalatot. Az ÁKV-nak a rendszerváltás küszöbére 146 boltja és 162 pavilonja működött Budapesten, de az antikváriumok száma mindössze 14 volt. Három évvel korábban újjáalakult az azóta is fennálló Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, mely akkor még csak kilencven éves múltjára hivatkozott, a rendszerváltozás óta azonban az 1795-ben alapított könyvkereskedő céh, a Pesti Könyvárusok Grémiuma jogutódjának nevezi önmagát. Lehet alapja a jövőnek a hagyomány? A régi pesti cégek közül a legismertebb (mert a legtöbb irodalmi műben megörökített), Ráth Móré volt a Váci utcai Vastuskós ház első emeletén, majd a Vörösmarty téri Haaspalotában. Ez azonban ma már nem csak hogy nem működik, de a két bolt helyén is 4 BUDAPEST 2010 december Az V. Váci u. 28. sz. antikvárium portálja a bagoly fényreklámmal (BUDAPEST, 1968) Alexandra könyvesbolt és kávézó fotó: Sebestyén László
