Budapest, 2010. (33. évfolyam)
11. szám november - Serfőző Melinda: Még mindig járunk fonóba...
A Fonó Budai Zeneház vezetői nemrég azt mondták: szeretnék elérni, hogy aki a népzene, a néptánc iránt érdeklődik, annak elsőként a Fonó jusson eszébe. Nos, tizenöt éve dolgoznak ezért, s kijelenthetjük, sikerrel. Bár az is igaz, hogy túl nagy konkurenciával nem kell számolniuk. Persze népzenei koncertet, táncházat, kézműves foglalkozásokat több helyen tartanak városszerte, a néptánc-együttesek is járják Budapest színpadait, de a nép- és világzene, valamint a népművészet többi ága együtt a Fonón kívül csupán a Hagyományok Házában található meg egyazon épületben. Tizenöt évvel ezelőtt egy baráti társaság arról beszélgetett, hogy kellene egy hely, ahol össze lehet jönni, ahol fiatal, kezdő népzenei és jazz-zenekarok is megmutathatják magukat – vagyis ahol nem a befutott, ismert, népszerű produkciók és műfajok kapnak lehetőséget. E beszélgetés eredménye lett Lágymányoson a Fonó Budai Zeneház, amelyet azóta sem megszokott módon egy magánszemély (mellesleg: fizikus) hozott létre a saját vagyonából, és amelyet egy lelkes, elkötelezett, félig-meddig önkéntes munkát végző csapat teremtett meg a semmiből. Kerestek egy helyszínt, ahol jól szólnak a hangszerek, ahol van elég hely a tánchoz (akkor is, ha egyszerre sokan ropják a forgatóst), ahol kiállításhoz is van elegendő terület, ahol zárt, de hatalmas, kényelmes udvaron lehet beszélgetni egy sör mellett, megvitatni az előző esti koncertet. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy olyan lemezboltba térhettek be, ahol az eladók tényleg ismerték, amit árultak – már csak azért is, mert nem egyszer a Fonó kiadójának lemezeit kínálták. Talán a létrehozók lelkesedése tükröződött abban is, hogy a Kelemen Marcel keze nyomát magukon viselő falak között mindig volt élet, szinte a nap bármely szakában, a hét bármely napján. Ahhoz viszont már a törzsközönség kellett, hogy az ember mindig rábukkanhasson egy új vagy régi ismerősre, akivel el lehet vitatkozni az élet dolgairól, ha épp nincs kedve beállni a táncolók közé. Az elért eredményeket a mindenkori kulturális vezetés is elismerte, hol több, hol kevesebb pénzzel támogatták a működést. Voltak persze mélypontok: nem egyszer úgy tűnt, be kell zárni, itt a vég. Aztán így vagy úgy, mindig érkezett segítség néhány hónapra, évre, és a Fonóból újabb és újabb zenekarok, előadók indultak el a profizmus felé, helyükön pedig újabb fiatal, lelkes, tehetséges muzsikusok, énekesek gyűjtötték a rajongókat klubestről klubestre. Hogy a szakma is magáénak érezte a Fonót, arra talán az Utolsó Óra névre keresztelt hatalmas vállalkozás a legjobb bizonyíték: a Kárpát-medence magyarlakta vidékeiről elhívtak több mint száz együttest, muzsikust, énekest a Fonóba, hogy előadásukban rögzítsék lakóhelyük népzenéjét, népdalait, az összegyűjtött több mint ezer órányi felvételből pedig elindították az Új Pátria sorozatot. Tavaly nyáron viszont úgy tűnt, tényleg itt a vég. Az utóbbi években több jazzklub nyílt a belvárosban, ezért a Fonóba kevesebben látogattak ki, a lemezekből egyre kevesebbet lehetett eladni, és az állami támogatás is jelentősen csökkent, így a Fonó veszteségei túlságosan nagy összegre rúgtak. Néhány hónapnyi visszafogott működés után az egykori alapítók, barátok, támogatók ismét összegyűltek, és ezúttal arról beszélgettek, hogyan tovább. Az együtt gondolkodás ismét eredményt hozott, néha beszédes kedvében volt, hallgattam.” Egy Erkelről szóló másik anekdotáját így kezdi Gárdonyi: „Egy nyári estén nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott. A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.” 1889-ben ismét költözniük kell, ezúttal a Zrínyi utca 16. alatti Mocca kávéházba. Közben Erkel is költözik, kétszer: 1879 őszén, amikor a négy éve alapított Zeneakadémia a Duna-parti Hal tér 4-ből a Sugár (ma Andrássy) út és Vörösmarty utca sarkán álló épületbe teszi át székhelyét, az első emeleten Liszt elnöki, a második emeleten Erkel igazgatói lakást kap. 1883-ban jó barátja, Dubez Péter hárfa művész közeli házának második emeletére, a Király u. 84-ben talál új otthonra. Az épület falán 1998-ban felavatott emléktábla tanúsága szerint itt fejezte be utolsó operáját, az István királyt. Élete utolsó négy nyarát a Svábhegyen, Placht József hangszerkészítő és -kereske dő Diána út 7. alatti klasszicista villájában töltötte. Itt halt meg 1893. június 15-én. ● 10 BUDAPEST 2010 november Még mindig járunk fonóba... Serfőző Melinda Az illusztrációkat az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeuma, az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum Erkel emlékkiállítása anyagából válogattuk. A kiállítás 2011. augusztus 28-ig megtekinthető a Zenetörténeti Múzeum termeiben (I., Táncsics Mihály utca 7.).
