Budapest, 2010. (33. évfolyam)
10. szám október - Búza Péter: Lesz még szüret Budapesten?
házigazdák, amilyennek tudta és ismerte Pest és Buda érdeklődő közönsége. Azután, hogy az övé lett, Jókai azonnal munkába vette a három holdnyi területet a mai Istenhegyen. (A Svábhegyet eleink változatos időpontokban, változatos határokkal tagolták a mappák új és új feliratai szerinti részekre). Beszerezte a telepítéshez a szaporítóanyagot (többek között az akkor Entz Ferenc felügyelete alatt működő budai vincellérképzőből), a gyümölcsfa-csemetéket pedig rokonaitól, a komáromi kertekből. Itt kell megjegyeznünk: a szőlészkedés iránt elmélyült érdeklődést tanúsító költő nem csak a környéken egyeduralkodó fajtákat, mondjuk éppen a kadarkát ültette el új birtokán: kísérletezett más fajtákkal is. Ami azonban nem jelenti azt, hogy például a később megszerzett szőlőskertek állománya ne lett volna szinte teljes egészében kadarkás. Annál inkább, mert minden kortárs visszaemlékező leírja: Jókai saját érlelésű „kástélyosát” itta a legszívesebben, a leggyakrabban. S köztudott: ez a fajta többnyire valóban sillerbort tud (azaz kástélyost, másként pirkanyóst), lévén bogyója héjában más kékszőlőkénél jóval kevesebb festékanyag. Jókai 1854-re átépíti Schweitzer ék kis nyári lakát is: igényesebb villa születik a Költő utcára ereszkedő kertrész peremén. Fölépül az istálló is, vele egy sorban a majoros háza, aki fizetett alkalmazottként szolgálja az új földbirtokos gazdálkodási ambícióit. És 1856-ban sor kerül az első szüretre: ami akkor még csak néhány tucat fürtnyi csemegét jelent, hogy aztán az 1860-as évek elejére elérje a csúcsot: 1865-ben Jókai „bányásztatni” is kényszerül, hogy egyre nagyobb hordóit befogadhassa a major. A Svábhegy őslakos sváb napszámosai a kiszolgáló házacska alá vájják a homokkőbe a mai napig meglévő borospincét. A Jókai-kert szőlőse a villa alatt, azaz a keleti lejtőn, nagyobb része a háztól délre, ugyancsak a keletre néző telekrészen folytatódik. A kert felső határának sávjában, a villától nyugatra a táj erdeinek jellemző fajait telepíti Jókai, hogy megvédje földi paradicsomát a hideg és kemény hegyi szelektől. A villa közelében, keletre és nyugatra is virágoskertek, díszfák, köztük fenyők is, a szőlőben és a szőlő körül gyümölcsfák. Elképesztően sokféle, sokszor magról ültetett fajta. Csak körtéből majd két tucat változat. Lent, a Költő utca közelében veteményes virul. Ahol dinnye is terem, sőt, a gazda egy időben gyapotcserjével is kísérletezik – jócskán megelőzve Rákosi s kora e tárgybani ambícióit. Nagyjából az 1870-es évekre áll be a gazdaság minden tekintetben, s jár csúcsra nagyjából az 1880-as évek közepéig: Laborfalvi Róza haláláig (a hajdan híres színházi csillag 1886-ban búcsúzott el végleg az evilági teátrumtól). Az alkotó tulajdonos meg a családtagjai ezt követően is sűrűn használják a nyaralót és a kertet, de már inkább csak a karbantartás a cél. 1904-ig, Jókai haláláig sikerül is megoldani, de azt követően megkezdődött a mai napig tartó, csak hanyatlásként leírható változások sorozata. Ennek ellenére a Jókai-kert még ma is érték. És minden elemében alkalmas arra, hogy újraszülethessen, hogy a nemzet nagy mesemondója egykor virágzó szőlőskertjének hűlt helye valóban történelmi kertté váljék. Erre pedig született is koncepció a Budapesti Városvédő Egyesület, illetve a vele ebben a témakörben szorosan együttműködő Kadarka Kör műhelyeiben, s éppen ezekben a hónapokban kezd termőre fordulni a revitalizációs tervet tápláló gondolat: legyen újra Budának, Budapestnek olyan híres, az idegenforgalomba is bevezethető bora, mint amilyen a 17. század végétől a 19. század közepéig a külpiacokon is igen népszerű Budai Vörös, (Sashegyi Vörös) volt. Féloldalas rekonstrukció Milyen ma a Jókai-kert? A nyaraló (amelyet Jókai már az 1850-es évek végén tekintélyes villaházzá bővített) nincs már meg. Még a háború előtt meghalt a tekintélyes bankár, Fleissig Sándor , aki az örökösöktől annak idején megvette nemcsak a házat, de a birtoknak akkor még meglévő Költő utcai két elemét is (ezt, a Költő utca 21. számmal jelöltet és a másikat, a Költő utca páros oldalán). Az Orbán-hegyit, Kútvölgyet, a szántót maga Jókai adhatta el, erre nézve nincsenek adataim, de valószínűleg az 1890-es évek elején. Negyvenöt után Fleissig özvegye nem sokat foglalkozott s foglalkozhatott se az épülettel, se a kerttel. Természetesen elvették tőle, gazdátlanul pusztult, így jutva el a hatvanas évekre a határhelyzetig, amikor már nem volt más „megoldás”, csak a bontás. A villa helyén nagyobb alapterülettel, a kelet felé lejtő alsó kert pereméhez közelebb építve készült el az az irodaház, amely a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatósági épülete lett. Alatta, s kissé délebbre, beleharap ebbe a kertrészbe egy társasház is – elég nehéz (vagy nagyon is könnyű) megfejteni, hogyan kaphatott építési engedélyt valaki arra, hogy ezt a már akkor is természetvédelmi területnek minősített tájrészt ilyen gorombán megcsonkítsa. Az ingatlan tulajdonjoga ma vegyes: részben az államé, részben Hegyvidék önkormányzatáé. A kezelői jog a KVVM kezében van, felhatalmazásával az épület és az ingatlan használója a Duna-Ipoly. Az igazgatóság példás figyelemmel próbálkozik azzal, hogy rendben tartsa a területet, sőt egy jövő tavaszra befejeződő program keretében általános rendezést is végrehajt itt, egyfajta kertépítést, részben a hagyományok átmentése jegyében. Sajnos azonban a rekonstrukció tervezése 4 BUDAPEST 2010 október Ép, ma is használható (volna) Jókai pincéje
