Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Saly Noémi: Ég a város, ég a ház is...
Azt a Tabánt se könnyű már elképzelnünk, amelyet 1933 és 1936 között tüntettek el a föld színéről a nagyszabású fürdőnegyedről álmodozó városvezetők (és a háttérből nyomuló telekspekulánsok) – de most még régebbre kell visszanéznünk. Bő százhúsz év telt el a török kiűzése óta, a Vár lábánál magához tért, arculatot váltott és lassacskán gyarapodott a hajdani tímártelep, a Tabakhane. Az ostrom után főként rácokkal és németekkel népesült be: ők hamar felismerték a talajban és a különleges mikroklímában rejlő nagy lehetőségeket, és a környék minden talpalatnyi lankájára visszatelepítették a szőlőt. A 18. században Buda legfőbb bevételi forrását a bor, a híres budai vörös jelentette. Akinek nem volt szőleje, az a másét művelte – kapások görnyedtek a vároldalban, a Gellért-hegy lejtőin, a Naphegyen, a Sas-hegyen, Sasadon, a mai Németvölgyben, körös-körül mindenütt. Egy 18. század eleji angol utazónő, Lady Mary Montague beszámolója szerint a vár alatt „kunyhók tömege áll, melyet Rác városnak hívnak és teljesen rácok lakják, házaik bizonyos távolságra és szép sorban állnak, messziről úgy néznek ki, mint a régi divatú sátrak. Minden egyes ilyen két kamrából áll: egy föld feletti és egy föld alatti odúból, ezeket nyári, illetve téli lakásként használják.” A rácok ezeket a hegyoldali fecskefészkeket vályogból tapasztották. Ahogy lélekszámuk szaporodott, a házak közti „bizonyos távolság” egyre csökkent, az utcák, sikátorok egyre kanyargósabbakká váltak: a Tabán az 1700-as évek végére már sűrűn benépesült. A völgy alsó részén a jobb módú németek, görögök, magyarok kőből építkeztek. De persze nem csak abból. A fafödémes, fagerendás, fazsindelyes, fakerítéses, fakapus házak udvarán fából ácsolt istállók, ólak, fáskamrák, színek álltak, bennük a jószágok táplálására széna, az almozáshoz szalma; ott halmozódott a téli tüzelő, ott sorakoztak a kocsik, a használaton kívüli hordók, a javításokhoz szükséges faanyagok. A rakodópart mentén épületfa, a hajójavító és bognárműhelyekben deszka, forgács, fűrészpor. Sok műhely szakosodott a borászat kellékeire: szüret előtt pintérek, kádárok szapora kopácsolása verte fel a negyed csendjét. Hiába kong a vészharang Azon a kétszáz évvel ezelőtti verőfényes szeptemberi szerdán alig volt otthon dologbíró ember, készültek a szüretre, mindenki kint volt a szőlőben. A Tabán 211-es számú házának udvarán Schuler kádár mester legénye, az a kajla Gierl gyerek is magában vesződött a hordók égetésével. Déli fél egy volt, talán ebédjéhez látott? Vagy csak elbambult, elábrándozott? Akárhogy is volt: meglett a baj. Tüzet fogott a donga, tüzet az udvaron tárolt faanyag, a szín, a ház. Erős, meleg déli szél fújt, percek alatt borult lángba minden. Hiába kongott a vészharang, csak az otthon maradt betegek és öregek vánszorogtak, tipegtek kétségbeesetten a kutakhoz – alig volt bennük víz –, apró, mezítlábas gyerekek szaporázták rocskával, vödörrel, mindhiába: égett, égett már az egész utca. A szél pedig vitte a tüzet észak felé. Beleharapott Szent Demeter templomába (a rácokéba), égett Szent Kataliné is, a katolikus. A tűzvihar rakétaként röppenő zsarátnokai elérték a Dunán horgonyzó, gabonával, szénával rakott hajókat, amelyek közül több el is szabadult, s csak a hajóslegények lélekjelenléte és gyors cselekvése következtében nem hurcolta át a veszedelmet a túlpartra. A Magyar Kurir tudósítása szerint: „Rettenetes volt nézni a’ Dunán égő szénás hajókat, mellyeket a’ szél egyenesen a’ Pesti Partnak hajtott. Itt ki-tetszett a’ hajós legényeknek önnön magok el-szánásával való hasznos munkásságok, kik azon szörnyű nagy szélvészben meg nem rettenvén a’ habzó folyónak hánykolódásától, apró tsónakokra ültek és az égő hajókat kisérvén, élet-halál veszedelem közt azokat vagy el-ójtották, vagy el-süllyesztették.” Járhatatlanná vált viszont a hajóhíd, mert a hídfőnél több gléda elégett, így a túlpartról sem jöhetett segítség. Tehetetlenül figyelték a szomszédok pusztulását, s magukat se érezhették biztonságban: a szél oda is átsöpörte az üszköt, parazsat, miközben a parton több ezer ölnyi épületfát rakodtak éppen... Pest szerencsére megúszta, odaát viszont rohant tovább a veszedelem, föl a Krisztinavárosba és a Vár felé – még a királyi palotát is fenyegetve – meg a Víziváros irányába, porig égetve a Halászváros (a mai Clark Ádám tér környéke) kunyhó-Ég a város, ég a ház is... Saly Noémi „...nem is egy ház, hanem száz is” − fújtuk gyerekként a régi angol kánont, amely a Londont (és sok más várost) többször elemésztő nagy tűzvészek emlékét idézi. Pest-Budának e tekintetben voltaképp szerencséje volt: a vörös kakas nem túl gyakran repült föl a tetőkre. De 1810. szeptember 5-én... 12 BUDAPEST 2010 szeptember Égő házak és hajók Schöfft József oltárképén (1811) fotó: Ráday Mihály
