Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Olvasósziget
sorsába – mintha csak érezte volna, hogy az ő estjén éppen az egyik emelkedni látszó pillanatban trombitazenekar fog komótosan átvonulni a szigeten –, és még gondolatban sem kacsintgat a hermetikusan zárt kávéházi enteriőr irányába. Aznap verőfényre ébred a főváros, de senki sem kérdezi éjszakai nyugodalmukról a dermedt harangvirágokat; a nyolcfokos hajnalon elvetette magjait a korai dér. Délutánra viszont jelentősen vidorodik a hőmérséklet, a felszántott hídoldalból ömlenek az emberek a szökőkút irányába, a Palára vagy csak úgy, ki a zöldbe; a sültvirsli-lángos-sör-lelőhelyek zsúfolásig telnek. Nem úgy a műsorterasz. Néhányan itt felejtődtek délről, a többség azonban behúzódott a régi Casino patinás előkertjébe, ferdén csúszkálnak a napsugarak az esőáztatta üvegtáblákon, s kifelé menet, néhány régi történet is előkerül az idősebb korosztály emlékei közül. Elhangzik József nádor és Ybl neve, meg néhány mondat az újjáépítés bonyodalmairól (műemlék/nem műemlék), de főképpen az ántivilágról, amikor még a Margit-hidat fakoczkákkal burkolták, mert az poroszkálás közben nem bántja a lovak patáját, és a Nyulak-Urak-Hölgyek (stb.) szigetén bárki legeltethette nyájas családját, még tüzet is rakhatott a kalandos őserdőben, s hogy árnyaltabb legyen a hangulat, anyuka padtámláját gondosan napirányba állították a nagyobb testvérek. Ha viszont rákezdtek az égiek, az e célra épített árkádok alá menekült a promenade közönsége, akkoriban a törődés jobban vetült a népességre, mint napjainkban. A szerelmespárok legálisan összebújhattak, miután ráálltak a tisztes polgári életre, majd teltek az évek, egyre kevesebb idejük volt ellátogatni szerelmük bimbódzásának helyszínére. Azután ők is megöregedtek, néha-néha kisétálnak még, beülnek egy puccos kapucsínra, és váratlanul belecsöppennek a nagyon mai rendezvénybe; következik az első szöveg: Szerelem – Eltűnt a Laci bácsi! – a kórterembe váratlanul élet költözött, felfrissült a megfáradt levegő és kinyíltak a csipák. – Ebédnél még megvolt! – Ebédnél? Este fél kilenc van! – az ápolók idegesen körbejártak, s miután Laci bácsit a szekrényben sem találták, távoztak. A kórtermekben futótűzként terjedt a hír, egyesek kiálltak az ajtóba, hogy jobban lássanak, és tudósították az elesettebbeket, mi a helyzet. – Semmi... – sóhajtott a főnővér, és leküldött két embert a kazánházba. – Ugyan, alig tudott járni! – okoskodtak a szobatársak, és kicsit irigykedve próbálták Laci bácsi érdemeit homályosítani: – Hibbant öregember, mér’ nem maradt a fenekén... Ekkor már a folyosó túlsó végén is kigyúltak a lámpák, fényárban úszott a lépcsőház, az ebédlő, még a WC is; szinte elérkezett Amerika; Laci bácsi azonban sehogyan sem akart meglenni. – Már csak ez hiányzott! – keményedett a főnővér arca, majd lehülyézte az egyik ápolónőt, aki izgalmában átszaladt a női osztályra érdeklődni. Almásiné félfüllel hallotta a kiabálást, de először nem tudta összerakni a történteket. Amikor kitisztult a feje, kérdőn átnézett a szomszéd ágyra, ahol Rózsika néni mellett békésen szuszogott Laci bácsi. – Ó, hát ez volt a baj... – nyugodott Almásiné, mert Rózsika már napok óta hánykolódott, az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele. Most viszont pisszenés nélkül pihegett a férje oldalán, egérarcán simultak a ráncok. Egyszerre hozták be őket a hétvégén, s azon a napon veszni látszott negyvennyolc év együttlét. – Jól van... – sóhajtott özvegy Almásiné, és nem szólt, majd úgy döntött, ő pedig nekiindul Jenő bácsi után, akárhol is találja. Éjfél felé az éjszakás ápolónő fülest kapott Rózsika lábszomszédjától, miszerint férfiveszély van, s azonnal berontott a kórterembe. Hogy azután mi történt, azt Almásiné nem hallhatta. ● 11 BUDAPEST 2010 szeptember
