Budapest, 2010. (33. évfolyam)
7. szám július - Török András: Városi dzsungel, magasabb fennsíkon
E lap olvasói nyilván osztják azt az elterjedt nézetet, hogy sok csodálatos stúdium van e világon, de a helytörténetnél aligha van csodálatosabb. Elsősorban a sokszínűsége miatt. Az egyik végén a Lestyán Sándor ral és Buza Péter rel fémjelezhető regényes várostörténet, a másik végén a Komárik Dénessel, Déry Attilá val, Gerle János sal, Ferkai Andrással jellemezhető szikárabb szaktudomány, a krónikást háttérbe szorító irállyal és adatolással. Az utóbbiak közé tartozik Kemény Mária is, e kötet szerzője és létrehozásának motorja. E jelentős munka – egy Keserü Katalin vezette egyetemi szeminárium nyomán – az ő fejében született meg, megvalósulása az ő szívós szervező munkájának eredménye. Mert nem csak megtalálta az egyes tanulmányok szerzőit, nem csak értelmes rendbe szervezte az írásokat, hanem rávett egyes szakértőket arra hogy régebbi közleményeiket továbbgondolják és átírják (Dá vid Ferenc, Csengel Péter – Plank Ibolya). A több mint két kilogramm súlyú, tartalmas és sokszínű kötet, amelyet nem hivatásos kiadó, hanem a Műcsarnok adott ki, az Andrássy útra merőleges útvonalat (a Nagymező utca – Csányi utca – Klauzál utca tengelyt) tárgyalja. Szinte minden ház máskor, másképp, más célra épült, közös tendenciák kitapogatása igazi művelődéstörténeti mutatvány. E recenzió címe arra céloz, hogy a Nagymező utca és folytatásai a városi dzsungelen vezetnek át ma is, de az a mód, ahogy ezt a tanulmányok teszik, összességében magasabb fennsíkra emeli a Budapesttel foglalkozó helytörténetet. Mert az is úgy fejlődik, mint a nyelvtudás: nem a befektetett munka arányában, hanem szakaszosan. Az ember sok erőlködés, egyre nagyobb kiküzdött teljesítmény után egyszer csak váratlanul egy magasabb platón találja magát... Konkrétan Nem csak szorgalom, hanem intuíció is kellett hozzá, és türelmes, fáradhatatlan szervezőmunka. Valójában magánkezdeményezésre létrejött kutatómunka eredményét adták ki, sok intézmény és pályázati forrás összefogásával. Kemény Mária jegyzi a szintetizáló jellegű bevezető cikket, ennek címe lett a kötet címe is, amely a szellemi kiindulást jelentette. „Metszet térben és időben” az alcíme írásának, amelynek legeredetibb megállapítása, hogy ez az utca (három teljesen különböző szakaszával, amelyeket ő átlagosnak, kulturális-színes-párizsiasnak, illetve elmaradottnak nevez) nem egyenletesen, hanem urbanizációs lépcsőfokok ban fejlődött. Ezeket a fokokat definiálja és egyenként alaposan leírja. E lépcsőfokok hajtóerejeként az „urbanizációs lökés” fogalmát vezeti be. Négy (illetve öt) urbanizációs lépcsőfokot különít el a tárgyalt területen, és érdekes megjegyzése szerint ez általában jól jellemezhető az épületek emeletszámával. Épületcsoportok A kötet igen erős, elsősorban alapkutatásokat tartalmazó része ez. Hidvégi Violetta a terület 1808 és 1873 közötti beépülését tárja fel az általa gondozott térképek és tervlapok aprólékos tanulmányozásával, több tucat illusztrációval. Az írás elején tömören bemutatja a Szépítő Bizottmány, majd az Építő Bizottmány felállítását és mindennapi működését. Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy 1808-tól kezdve már minden engedélyköteles lett, a jelentéktelen toldalékok is... Fabó Beáta bámulatos alapossággal írta meg a Klauzál tér történetét, erőssége az először közölt tények százain túl a madártávlat és közelkép eredeti, szinte filmrendezői kvalitásokat felmutató játéka. Az árvíz hatását felmérő összkép váltakozik az elutasított lovardaalapító fellebbezésével, a kereskedők torzsalkodásának dokumentumaival. Az írás végén aztán egyesével veszi sorra a házakat: mint épületeket és mint lakott ingatlanokat. Nyomon követi a tulajdonosváltásokat, és még a szerencsére meg nem valósult rekonstrukciós tervek makettjét is közli. Reichart Dóra írásának már műfaja is kü lönleges: építés-társadalom- és ipartörténeti tanulmány egy belső erzsébetvárosi fürdő eszméjének és gyakorlatának evolúcióról, amely most, a Hungária fürdő maradványainak megnyitásakor különlegesen izgalmas és aktuális. A telekviszonyok ábrázolására érdekes, térbeli módszert használ. Haba Péter a Nagymező utca környéké nek építkezéseit veszi számba a 20. század második felében és napjainkban. Hálátlan feladat lehetett arról írni, ami annyira kevés és annyira vitatott eredményt hozott, oly kevéssé tisztelte a terület legnagyobb kincsét, a hagyományt. A higgadt, leíró hangvételű írás tartalmaz egy meglepetést: a Mozsár utca torkolatával szemben álló, az avatatlan személőben éles zsigeri fájdalmat és ellenérzést kiváltó Nagymező utca 28. alatti épületet (amelyet a rendezési terv lebonthatónak ítél) több mint egy oldalon méltatja. Érdekes módon e „kincset érő” épület tervezésének évét és az alkotók személyét nem sikerült kideríteni. Egyes épületek Szalay Borbála alapos és láttató írása a két utcára néző Teréz Távbeszélő Központ történetét beszéli el, külön érdekessége az ipar- és társadalomtörténeti vonatkozásokra való kitekintés. Ki gondolta volna, hogy a soksok funkcióhoz külön-külön lépcsőházat kellett építeni, vagy hogy a telefonos kisasszonyok számára (akiknek hálótermük is volt, hiszen sokuknak ott kellett aludnia) 195 öltözőszekrény létesült, gépi szellőztetéssel és vízelvezetéssel, nehogy esős időben ruháik tönkremenjenek... A változatos történetet a szerző egészen a mai napig követte. Létay Miklós a Nagymező utca 52. szá mú ház történetét, illetve építője, Kéler Na póleon, a kevéssé ismert építész és építési vállalkozó életét dolgozza fel. Noha kilenc gyermeket kellett eltartania, negyvenhárom éves kora után nincs adat, hogy bármit is tervezett vagy épített volna, pedig még harmincegy évet élt. Sepsey Zsuzsa a Nagymező utca és Ó utca sarkán álló épületek történetét dolgozta fel, egy közelmúltban előkerült iratanyag alapján. Számos új adatot közöl Pucher Városi dzsungel, magasabb fennsíkon Török András 38 BUDAPEST 2010 július
