Budapest, 2010. (33. évfolyam)
7. szám július - Zeke Gyula: Búcsú Rónay Egontól
dött a reggeli forgalom, és aztán állandóan jöttek az emberek, beültek nézni a lapokat, az összes újságok ott voltak persze, és az elképzelhető, minden néven nevezendő képeslap, ami volt, magyar, német, angol, a London News-tól kezdve a müncheni Die Woche-ig. És hát persze mindenféle más lap is volt, úgyhogy nagyon fontos szerepük volt az úgynevezett pikolóknak. Akik tanulók, pincértanoncok voltak tulajdonképpen. Az volt a feladatuk, hogy ha a vendég az egyik lapot kiolvasta, akkor azt elvitték egy másiknak, aki kérte, ez meg megmondta, hogy ő milyen másikat szeretne, azt meg odavitték neki. A Belvárosiban legalább hét-nyolc ilyen pikoló volt, akiknek nem is volt más dolguk, mint ezzel törődni a délelőtt és a koradélután folyamán. Ebéd nem volt, mint olyan, persze voltak hideg ételek, ha a vendég enni akart valamit. És délután jöttek a hivatalnokok, megint megváltozott a kávéház, vagy a különféle pénzügyi emberek meg a tőzsdések, meg akik a tőzsdéről jöttek oda. Délelőtt nagyon sok író volt, ők az erkélyre ültek, mert ott csend volt és nyugalom. Aztán volt az egyetemi tanároknak az asztala, ahol sok mindenki volt, akik később, mivel én jogot végeztem, később professzoraim voltak. Minden nap ott ült például Navratil Ákos, nagyon nagy tudású, nagyon okos ember volt. Ezek együtt ültek egyébként, a tábornoki kar is megoszlott, az egyetemi tanárokkal ült a Shvoy tábornok, akinek a testvére a Shvoy püspök volt. Az én személyes szempontomból nézve nagyon fontos volt az úgynevezett családi asztalunk. Én sok iskolát jártam az elemitől a gimnáziumig meg az egyetemig, de olyan iskolám nem volt sehol, mint az a családi törzsasztal. Az édesanyám ott ült mindig, és jártak hozzá a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Rengeteg színész, akiknek a neve most is jól ismert még. Talán emlékeznek rájuk az emberek. Somlay Artúr, Ódry Árpád meg más ilyen komoly színészek. Aztán jártak oda dizőzök, mindenféle énekesek és üzletemberek is. Szóval borzasztó vegyes társaság volt, mindig odaültek egy negyed órára-fél órára, és ha én véletlenül ott voltam, akkor leültem és hallgattam, hogy miről beszélnek. Úgyhogy ez olyan iskola volt, ami pótolhatatlan, mert olyan dolgokat szívtam magamba, amit sehol máshol nem hallhattam volna. A délutáni forgalmat főleg a belvárosi kereskedők és üzlettulajdonosok adták, részben patríciuscsaládok, részben kereskedők. Általában családostul jöttek úgy négy óra-öt óra felé, akkor az uzsonna nagy fontosságú dolog volt, a kávé és a sütemény, két cukrászlány is járt körbe nagy süteményes tállal. A cukrászsütemények persze nálunk készültek a konyhában. És a lányok jártak körül, és adták el a tortát, a diós csigát meg a túros levelet, ilyesmiket. Este újra egészen más jellege lett a kávéháznak, elegáns vacsorázóhellyé változott. Főleg színház után jöttek nagyon sokan. Más jellegű volt, mint a New-York-i mélyvíz, azzal azért nem lehetett összehasonlítani, mert annak kifejezetten ilyen színház utáni jellege volt. Az inkább művésztársadalomból állt, azt hiszem, a New-York-i mélyvíz. A Belvárosinak erősebben, mondjuk, polgári jellege volt. És minden este teljesen tömve volt. Fönt is és lent is. Igen kevert közönség volt, szinte a teljes keresztmetszete az akkori társadalomnak. Délután rengeteg katonatiszt járt hozzánk, beleértve az én parancsnokaimat is, mert én a Bercsényi tüzéreknél voltam. Ez kicsit kellemetlen is volt, mert az ember nem tudta, hogy hogy viselkedjen. Szóval mindez csak azért érdekes, mert, ha bementél oda reggel hatkor, és ott ültél kettőig, mert körülbelül akkor zártunk, akkor nem kellett kimenned a könyvtárba, hogy megnézd, miből áll a magyar társadalmi élet, mert ott, ugye minden lezajlott. Ez volt az érdekes a Belvárosi kávéházban, hogy nem volt meghatározott társadalmi karaktere, mint mondjuk a Centrálnak, vagy a Japánnak. ● 23 BUDAPEST 2010 július A Belvárosi kávéház az 1900-as évek elején forrás: MKVM fotótár
