Budapest, 2010. (33. évfolyam)
7. szám július - Zeke Gyula: Búcsú Rónay Egontól
A kávésság a családban tulajdonképpen a nagyapámmal, Rónai Adolffal kezdődött, szóval én most a harmadik nemzedék vagyok, mondjuk. Úgy kezdődött, hogy ő egy szállodát épített 1909-ben Pöstyénben. Nagyon nagy szálloda volt az akkori időkben, pláne a helyhez képest, egy százhúsz szobás szálloda, és hát nagyon szép, ahogy láttam a régi képekről meg levelezőlapokból. És ő azt akkor olyan modernül csinálta meg, ahogy mondták nekem, hogy a bálterem, ami a szálloda részét képezte, az első bálterem volt Európában, amelyiknek nem voltak oszlopai. Szóval egy híd volt az első emeleten. Na most ezt úgy hívták, hogy Grand Hotel Rónai. Később pedig, a csehszlovák idők alatt meg úgy, hogy Grand Hotel Royal. Most nem tudom..., nem volnék meglepve, ha most is úgy hívnák. Jó hírben állt, nagyon szerették, a százhúsz szoba mellett egy nagy étterem, a bálterem, és kitűnő konyhája volt, dacára annak, hogy egy nő volt a konyhafőnök, akinek kilométerekre menő híre volt. A Nagyapám aztán Pestre jött, de az én apám és a testvérei még Pöstyénben nőttek föl, szóval a Felvidéken. Ennek következtében szlovákul is kitűnően beszéltek, úgy beszéltek tótul, mint magyarul, a gyerekekkel ugye az iskolában megtanulták, úgy-hogy később Pesten, ha valamit akartak mondani, hogy én ne értsem, akkor egymás között tótul beszéltek, és ez engem borzasztóan dühített. Én Pozsonyban születtem, aminek az volt az oka, hogy az apám oda vonult be katonának. Mint főhadnagy jött vissza a frontról, kinn volt 1918-ig. És amikor visz szajött, akkor vette át a Belvárosi kávéházat. Tipikus budapesti nagykávéház volt, egy nagyon nagy kávéház, mindenestre egyike a legnagyobbaknak. Talán a New-York volt nála nagyobb. Café-restaurant volt, de kevert formában, mert este ugyan megterítették az asztalokat, de aki kávéházi fogyasztást akart, mondjuk egy kapucínerrel ült ottan, vagy mit tudom én, hát azt azért mint kávéházi vendéget kezelték. Azt hiszem, reggel hatkor vagy fél hatkor nyitottunk. Mégpedig azért, mert rengetegen jöttek ugye reggelizni. A Belvárosi reggelijének nagyon jó híre volt, mert az úgynevezett komplett reggeli volt. Különféle változatai voltak, de legtöbben a kávét és a két tojást ették sonkával. És persze vaj és zsemle is volt hozzá. Nem emlékszem, hogy mi volt az ára, de nagyon alacsony. Mint érdekességet említem meg, hogy a tojást mindig mindenki úgy ette, hogy beütötték egy tartóba, volt egy ezüst kehely, amibe beleült egy üvegtálszerű kis tartó, és abba ütötték bele a tojást. A kávét pedig ki ahogyan rendelte, ugye. Sötét vagy világos, vagy akármilyen. Volt olyan, jómagamat is beleértve, aki ellentétben a mai világ felfogásával, még föllel kérte a kávét. Persze friss tejünk volt, nem létezett még a zsírmentes tej, tehát a fölt levették róla, úgyhogy aki föllel kérte, annak egy jó kanál fölt még rátettek a kávéra. Azért mégis éltek az emberek elég sokáig. Így kezdő-Búcsú Rónay Egontól Zeke Gyula Elérkezett hát ez a nap is. Közel kilencvenöt mérhetetlenül gazdag, Földön töltött év után Rónay Egon június 12-én elhunyt Londonban. Budapest – vagy mondjuk inkább: Pest – utolsó háború előtti kávésa távozott vele az élők sorából. (Nem mellesleg: világhírű gasztronómiai szakíró is, akinek neve bedekkerei révén fogalommá lett.) Minden ember halála érthetetlen és feldolgozhatatlan, az övé is az. Fejtő Ferenc távozásakor éreztem legutóbb – ő közel kilencvenkilenc évet élt – ezt a meglepetésszerű kisemmizettséget. Ha valaki elmúlt kilencven éves, és korához képest a testi és a szellemi leépülés legcsekélyebb jeleit sem mutatja, szinte elaltatja környezete figyelmét és aggodalmát. Hajlamosak leszünk úgy tekinteni rá, mint afféle biztos pontra a zűrzavarban, akin nem fog az elmúlás, és akire már mindig számíthatunk. Boldog vagyok, hogy ismerhettem őt, és többször is beszélgethettem és levelezhettem vele. Kivételesen még szemrehányást sem tehetek magamnak, mint annyiszor máskor, hisz majdnem mindent átvehettem tőle számomra oly fontos múltjából, pesti kávéssága minden élményét, tudását és tapasztalatát. 1946-ban hagyta el Budapestet, s hagyta egyedül édesapjára, Rónai Miklósra a Belvárosi kávéházat, amelyet már a harmincas évek közepe óta együtt vezettek. A halála ezért számomra az államosítások, s főként a háború előtti kávéházas régmúlt végső búcsúját is jelenti, olyan időt fog át, mint amikor 1928-ban az utolsó 48-as honvédet temették. A BUDAPEST olvasói a 2008-as év januári számában találkozhattak vele („...mit csinálnak itten, kérem? Hát, mondom, kávéházat”, ~, 27-29. p.), akkor az előző év novemberében, Londonban készített filminterjúmból tárhattam eléjük némi szöveges ízelítőt. Most is úgy hiszem, hogy friss szelleméhez, eleven lényéhez, örök kávés lelkületéhez valami hasonló búcsú illik. 1998. június 4-én, a Gellért Szállóban Saly Noémival beszélgethettünk vele, az alábbi szerkesztett részletek ebből az interjúból valók. 22 BUDAPEST 2010 július ÖRÖKKÁVÉ fotó: Frankl Aliona
