Budapest, 2010. (33. évfolyam)
7. szám július - Török András: Simplicissimus Budapestje
(Lehet választani, a változó mellékhatásokkal együtt.) Mert ha így lett volna, akkor érdemes lett volna a mi új Széchenyinknek befizetnie a kauciót, és lehetővé tenni a borítékoltan reménytelen indulást legalább két olyan jelöltnek, akik a televíziók választási vitái alkalmával népszerűsíthetnék saját vesszőparipáikat, ezáltal nagyságrenddel több ember értesülhetne róluk, mint az e hasábokon való cikkezés révén. Az egyik ilyen jelölt nyilvánvalóan Saly No émi, a Podmaniczky Páholy szóvivője („A civilek jelöltje”) lenne. A szerepre abszolúte készen áll, némi (esetleges) ruházati és hajviseleti finomítás után. A másik jelölt homlokegyenesen ellentétes fazon: Simplicissimus másik kauciós jelöltje mindenképpen Gauder Péter, a külföldet ismerő, az alulról építkezést elterjeszteni igyekvő hivatásos fővárosi fantaszta lenne. Még Simplicissimus is (akinek nincs saját készüléke), odakéredzkedne egy tévé elé. Az Ecseritől a Lipótvárosig, egy formás gondolati ív Hol volt hol nem volt, valamikor a huszadik század legutolsó évtizedének elején új, fiatal kisvállalkozók vették bérbe a Nagykőrösi úti használtcikk piac (a bejárat fölött is megörökített félhivatalos nevén: „Ecseri”) nyilvános vécéjét... S amíg gyűjtögették a forrásokat a régóta esedékes gyökeres műszaki felújításhoz, haladéktalan, egyben költséghatékony lelki áttörést próbáltak elérni a közönségük körében. Ehhez, nagyon helyesen, a humorral átitatott ismeretterjesztést hívták segítségül. Például ilyen feliratok jelentek meg nagy méretben a kijáratnál, Simplicissimus emlékei szerint csak a távozók felé látható módon: „Használt árut vissza nem veszünk!”, és más hasonló vicces dolgok. De a legérdekesebb, és még ennél is elgondolkodtatóbb dolgot némileg igaz ságtalan és osztálytól nem független módon csak a férfi vizeldék angolul jól tudó látogatói élvezhették. A kátránnyal már nem, de fehér csempével még nem burkolt kopott, olajjal festett falra egy újságkivágás volt felerősítve, amely a vizeléshez feltétlenül szükséges időnél kissé hosszabban marasztalt minden érdeklődő connoisseurt – különösen azon látogatókat, akik kíváncsiságukat mindenkor elébe helyezték a testi igényiknek, és szisztematikusan körbe járták a piacot minden alkalommal, és ide csak a vége felé jutottak el. Az újságcikk valamelyik nagy szanitercég termékskálájának megújításáról számolt be, miszerint mostantól választható módon olyan fehér porcelán piszoárkagylót is lehet rendelni, amelynek anyagába beégetnek egy parányi légy-ábrát. A cikkíró (és az érintett vállalat marketingrészlege) egy száz évnél is régebbi vadnyugati hagyományt nevezett meg ötletgazdaként. Szerintük ugyanis valaha majdnem minden ilyen (tisztaságával nem igen dicsekedhető) ivó mellékhelyiségében a személyzet bedobott a kagylóba egy réz ötcentest. Mert felismerték a közös érdeket. A férfi vendég már csak olyan, hogy nem bírja megállni, hogy önkéntelenül is ne vegyen részt egy célzóversenyben, s ha italközi állapotában eredménye nem is lesz olimpiai szintű, de legalább a kagyló iránya meg fog felelni a várakozásoknak. Így aztán az ötcentes jótékony hatást gyakorolt a takarítási erőfeszítésekre. Az érme kihalászására csak a legritkább esetben kellett számítani... Nos, ezt a hagyományt újította fel a vécécsésze- és porcelángyár, amikor új termékét a piacra dobta. Elsősorban repülőtereknek ajánlotta, részletes számításokat mellékelve, hogy évente mennyi takarítószert lehet megspórolni, ha ezt veszik. Mindez a remekül megírt kis cikkben volt olvasható, talán az International Herald Tribune és a bérlők jóvoltából. Simplicissimus gondolatai, miközben a sliccét gombolgatta, már messzire jártak, próbálta a dolgot analógiás módon kiterjeszteni, hátha ez is előbbre viszi szeretett Budapestjének sorsát. Mindez onnét jutott eszembe, hogy valamelyik belvárosi étteremben egy festett légyre bukkantam, mégpedig a megfelelő helyen. Elképesztő versengés folyik manapság az új vendéglátóhelyek között, és ez nem csak a konyhákra és az étlapokra terjed ki... Miközben ezt a cikkecskét pötyögtettem, telhetetlen módon az is átsuhant agyamon, vajon mi lehetett kiragasztva a női szekcióban? Kosztolányi, Heltai, Cseh Tamás utódai Simplicissimus szeret azzal kérkedni, hogy csak az 1800 előtti zenék hozzák lázba, csak ezek képesek boldoggá tenni őt. A minap azonban a Nagy Budapest Törzsasztal levelezőlistáján körbeutazott egy „Budapesmód” című file, amit óvatlanul meghallgatott – és halálos rés keletkezett a védőpajzsán. Az „Akkezdet Phiai” Kottazűr című dupla albumáról származik. Ez folytatja a címben szereplő sort: Kosztolányi, Heltai, Cseh Tamás versei nyújtották a vá ros ennyire meghitt, láttató és benfenntes érzetét. Mint a Mottó 2-ben nyújtott ízelítőből is látszik, a látlelet olyannyira kritikus, hogy a szeretet éppen csak felsejlik, nagyon mélyről. Az együttes (inkább formáció – így szokták mondani?) két tagra épül, bizonyos Saïd és bizonyos Újonc a két rapper (vagy in kább slammer?) ők alkalmanként vendégeket hívnak. Ez a második, új, dupla albumuk a mainstream kultúrafogyasztókat is elérte (ez a cikk is ennek a jele.). De hát mi is a számok műfaja? Talán slam, zenei effektekkel? Hogy mi az a slam? „Kortárs urbánus verselés; kiút a rapből; nyelvújító mozgalom; nyugatmajmolás; Nyugat-majmolás; no budget, bázis demokratikus, alulról építkező megszólalási lehetőség névtelen költőknek; egy rakás amatőr; creation space; előremutató kísérlet; a pesti kabaréhagyomány természetes folytatása a harmadik évezredben; nem is slam, hanem spoken word; az utca hangja, a kor hangja...” – az Urban Heroes slamfesztivál honlapja szerint. Csodás, sötét, vicces Budapest portré, az irodalom, a kortárs zene és nemzedéki lázadás keresztútjáról. Nem hiányozhat egyetlen komoly Budapest-rajongó polcáról vagy iPodjáról sem, 19 és 99 közöttieknek ajánlható, különösen azoknak, akik szeretnek mindent tudni, de az élet sűrűjébe se nem kívánkoznak, se el nem jutnak. (www.akkezdet.com) 21 Három igazi pesti férfi (Simplicissimus gyűjtéséből)
