Budapest, 2010. (33. évfolyam)
6. szám június - Jolsvai András: Visszajáró LXXV. - KALAUZ
● A Budapesti Városvédő Egyesület június 18-ig várja az érdeklődőket a Schall József építész tervrajzai című kiállításra a Budapesti Városvédő Egyesület Podmaniczky-termébe (Budapest V. Kossuth Lajos u. 14-16.) A kiállítás hétfőn 10-17 óráig, keddtől-csütörtökig 10-16 óráig, pénteken 10-13 óráig látogatható. Podmaniczkydíjasok I. Országos Találkozója Budapesten 2010. június 21-én. A találkozó helye: Budapest V. kerület, Ferenczy István utca 12., a Podmaniczky Frigyes szülőháza falán elhelyezett emléktábla előtt, a Budapesti Városvédő Egyesület hagyományos koszorúzási ünnepségén. A találkozó résztvevői ezt követően a Petőfi Irodalmi Múzeum Károlyi éttermében tartják meg eszmecseréjüket. A találkozóra várják a főváros értékvédelemmel foglalkozó szakembereit és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szakértőit, vezetőit. ● Segítséget kér a „Zoltán Gőzös Köz hasznú Alapítvány”. Nem pénzt, mun kát, vagy valami más terhet, hanem „csupán” egy érdekes társalgási témát kínálunk. Az Osztrák Magyar Monarchia egykori hadiflottájának mára már csak egyetlen hadihajója maradt meg, az SMS LEITHA monitor, és mint ilyen, nemzetközi érdeklődésre joggal számot tartó hungarikum. A „LAJTA Monitor Múzeumhajó” tulajdonosa a magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum, helyreállítója és kezelője az alapítvány, állomáshelye Neszmélyen, a Szent Ilona öbölben, az Öreghajó Skanzenben lesz. Az érdeklődés felkeltésének egyik eszköze lesz a hadikikötő nyílt napja, amelyet több civil szervezet támogat. A június 26-án 9-16.00 óra között megrendezésre kerülő nyílt napon a 162 éves hadihajós alakulat színes programokkal, haditechnikai bemutatókkal, gyermek- és színpadi programokkal várja az érdeklődőket az Újpesti Hadikikötőben (IV., Külső Váci út 119., megközelíthető: Újpest városközponttól a 104-es autóbusszal. Óbuda-Békásmegyerről a Pünkösdfürdő hajóállomásról induló célhajóval.) ● A Budafoki Péter-Pál Utca és Kör nyéke Polgári Kör június 25-26-án ren dezi meg a XI. Péter-Pál Napokat. A részletes programól a június 25-iki 14 órai első rendezvényen értesülhetnek, a Tangazdaságban Schams Ferenc és Pettenkoffer Sán dor emléktáblájának megkoszorúzásán. Közösségi program következik most. Elvégre egységben az erő. (És kétségben a gyengeség, értelemszerűen.) Várfaltúrát szerveztek ugyanis a városmegvédők – azon belül is a belvárosi csoport. Az volt hirdetve, hogy minden, de minden meg lesz mutatva, olyan helyek is, hová egyszerű halandó semmilyen módon nem tud bejutni. Magamra ismertem ebben a leírásban, nem csoda, hogy felszólításnak tűnt a dolog, egyet se haboztam tehát, hanem a megadott időben megjelentem a gyülekezési ponton, a Vigadó előtti téren, hol most egy szökőkút pompázik, de korábban volt ott mindenféle, szovjet hősi emlékmű és fagylaltkioszk, hogy csak két szélsőséget említsünk hirtelen. Apropó, szélsőség. Az az apró hiba csúszott csak a számításba, hogy az időjárás, melyet a naptár szerint már nyáriasnak kellett volna elképzelni, tévedésből téliesre sikeredett. Na jó, koratéliesre. Viszont (mit keres ez a viszont ebben a mondatban, fel nem foghatom, viszont most már itt marad) úgy szakadott az eső, mintha dézsából öntenék. Engem mindez persze nem tántoríthatott vissza, nekem feladatom volt és kinyitható esernyőm, de hogy mit kerestek ott a többiek olyan időben, mikor, ahogy mondani szokás, a kutyáját nem veri ki az ember, fel nem foghatom. Akárhogy is, kerestek valamit, szerény számításaim szerint legalább nyolcvan lelkes várfalbarát hallgatta idegenvezetőnk lelkesítő szavait a Deák Ferenc utca sarkán, ott, hol egykor a Kemnitzer majd az Angol Királyné állott, melynek egyik szobájában a haza bölcse lakott évtizedeken át. („Lakásom még nincs, de utcám már van” – mondotta volna az anekdota szerint anno.) Utimarsallnőnk rövid történeti áttekintést adott a pesti városfalat illetően, Mátyás királytól egészen József nádorig. Akik további információra éheztek, azok kis, kétoldalas bédekkert is kaphattak, melyben – többek között – olyasmit is olvashattunk (Zádor Judit régész tollából), hogy „a városfal hossza meghaladta az 1,7 km-t, 12 kisebb rondella és kerek bástya illetve a kapukat védő nagy rondella tagolta. Szabályosan faragott, törtköves mészkövekből épült, tetején párták tagolták, amelyek között befelé szűkülő lőrések húzódtak. A városfal belső síkján gyilokjáró folyosó futott körbe...” Az ember szinte beleborzong a gyönyörűségbe: istenem, micsoda egy világ volt az, amely tele volt rondellákkal, pártákkal és gyilokjárókkal! Hogy miért nem akkor adatott élnünk – amikor két óra alatt gyalog bejárható volt az egész város... Na, most ez nem sikerült. Igaz, hogy meg nem szűnő harcot vívtunk az elemekkel és a házmesterekkel, előbbiek miatt bőrig áztunk, utóbbiak miatt hosszú percekig vesztegeltünk bezárt kapuk előtt. De mindezen természeti csapások sem tudtak visszatántorítani bennünket, hős várfalfalókat. Hosszú utunkat a a hajdani Váci kapu hűlt helyén kezdtük, ahol a falon emléktábla, a földön díszkő hirdeti a régi dicsőséget. (Hogy a hagyományoknak is hódoljunk kicsinyég: az emléktáblát persze jól ismertem, hisz egykor majdnem egy évtizedig dolgoztam a szomszédságában – most tehát vissza van járva, de a javából – de arról bizony fogalmam sem volt, hogy az utca díszkövébe rejtett világosabb csík (vagy micsoda) az egykori városfalat imitálja. És tartok tőle, azon turisták tömegének sincs, akik nap mint nap végigsétálnak rajta. Ez nem kritika persze, ez elemzés.) Vízi utunkat a Bécsi utca felé folytattuk: ott, a sarkon szintén találtunk egy efféle csíkot (de nem húztuk el, pedig igény lett volna rá), a Deák térnél betértünk egy bérház udvarára, ahol ugyan semmi nem volt látható, de legalább 1. nem esett, 2. hallhattuk vezetőnk szavait, 3. telt az idő. Ott tudtuk meg, hogy az evangélikusok temploma, mely persze a falon kívül épült (de éppen csak!), később, a városfal lebontása (gyűjtőknek: 1792-1815) után útjában állott az úthálózat egységesítésének. Még elhordása is szóba került, de aztán győzött a józan ész (jegyezzük meg ezt a pillanatot, oly ritka mifelénk), és a templom a helyén maradt. Aztán a Gerlóczy és Semmelweis utcák ívén követtük a falat, persze inkább csak sejtettünk, mint láttunk. A Hatvani-kapu (Astoriára magyarosított) után jöttek az igazi izgalmak – a kiskörút antikváriumi részén tényleg látszanak a függőleges kősíkok a házak udvarán. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne nézzen másfelé – mert a lakások és a lakók bizony nincsenek túl jó bőrben errefelé. ● 19 BUDAPEST 2010 június Visszajáró LXXV. Jolsvai András KALAUZ
