Budapest, 2010. (33. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Írás az olvasóban
káknak, ha lesznek, a pillanat megragad, majd lassan rendeződnek a sorok, s elhárul minden akadály a tanulmányok folytatása elől, mik továbbra sem kímélnek: „Most a szegényekre, az éhezőkre és a zokogókra ragyog rá az üdvösség; a vakok most látni fognak, a bénák járni, a leprások megtisztulnak, és a süketek hallani fognak, a holtak feltámadnak és a szegényeknek hirdettetik a megváltás üzenete.” Szipognak a felborzolt kedélyek, már ami az asztaltársakat illeti, egyik tüsszög, másik krahácsol, minek jön ide, aki beteg, maradjon otthon a HN-jével vagy mijével együtt, nincs nekünk elég bajunk a hermeneutikával, náthásan élni sincs kedve a nagyon is halandónak; egyébként pedig lásd: Megfázás és influenza kezelése 1926-ból: 615 P 11/ életmód rovat. De ne ítélj, hogy ne ítéltessél – hogy stílusban maradjunk – és ne tessék türelmetlenkedni, meg állandóan kérdezősködni, hogyan és főleg, hogy mikor jő a vég; tessék inkább bízni a feljebbvalóban, kiváltképp a józan észben, amit a tudósok ezúttal sem vitatnak, sőt: „Az ember eredendően jó, csak felvilágosodásra van szüksége ahhoz, hogy a jósága váljék uralkodóvá...” Na, ez már jóval jobban hangzik, köszönjük a bizalmat, megint bebizonyosodott, hogy nem érdemes előre megtudni a könyvek (és a világ) végét; ez igen, a pozitív gondolkodás, amivel elérhető a közjó, már a görögök is megmondták – 100 P 73 –, miből azután nagy keservek árán kinőtt a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos eszméje, ugyebár... Nagy az emelkedettség minden szinten, meghitt duruzsolás közepette cserélődnek eszmék, dél felé járunk, előkerül néhány hervadtuborkás szendvics a hazaiból, mit szükség esetén megosztani szükséges; elvégre életben kell tartanunk magunkat, és egymást, ameddig csak lehet. Uzsonna után viszont a kezeket lopva megtörölni akár a gatyaszárba, mielőtt újból a szövegé lesz a főszerep: „A kérdés tehát az: milyen hosszú ideig maradhat eleven ez a tudat, mennyi ideig élhet tovább rendíthetetlenül a küszöbönálló világvége várása. Krisztus eljövetele nem következett be, és ez a tény nyilvánvalóan csalódottságot és kételyeket szült (...) és a keresztények lassan hozzászoktak a várakozáshoz.” Szépen vagyunk hát itt, a köztes emeletek egyikén, üdítő nyugdíjas-csoport érkezik gyalogosan, tele színnel, kedvvel, letáboroznak az újságosstand környékén, biztos kézzel keresgélnek a Föveny, az Európai utas, a Csángó tükör és az Existentia fáradt füzetei között, néhányan már eleve könyvvel a szatyorban jöttek, mások szóval és tettel szórakoztatják a kedvetlenebbeket: szerencsére fogalmuk sincs az üdvtörténet rögös útvesztőjéről, vagy csak úgy tesznek, ahogyan nagyanya is nemrég; mosollyal elnézte a halál szánalmas mesterkedését, nem sokkal utána meg mi sírtunk. Ennek jegyében a profesz szor is zárja erre vonatkozó sorait, biztos megoldásra nem leltünk, de jó volt kicsit alámerülni ekképpen: „Bár kell lennie egy világvégének, a döntő esemény már megtörtént azzal, hogy az égi Megmentő eljött ebbe a világba, majd elhagyta, előkészítve az utat követői számára a fény égi országa felé. (...) A hívők érdeklődése nem annyira a világ sorsára, mint inkább az egyéni lélek megváltására irányult.” Úgy legyen. ● 21 BUDAPEST 2010 május
