Budapest, 2010. (33. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Írás az olvasóban
A rendszeresen kölcsönző otthonosan mozog birodalmában. Belépvén, kabátját elcseréli egy viseltes ruhatári tikettre, hátiját benyomatja a megőrzőbe, és vonalkódos jegyével bebocsátást nyer a szentélybe (amennyiben tagdíja befizetve – természetesen), hűvös biccentés a belépési ellenőrnek, majd gondtalanul beveti magát legkevesebb a Bölcseleti Olvasóterembe. De olvasni sem egyszerű dolog, hosszú percekig egyhelyben ücsörögve figyelni nem a ma emberének sajátja; állandó az izgés-mozgás, olykor idegesen reppennek a lapok, és a szomszéd kertje persze mindig zöldebb: gyönyörű atlaszok, régi újságok, fotóalbum és néhány porszagú lexikon; mennyivel izgalmasabbnak látszik, mint a Történelem és eszkatológia Bultmann tól, de hát azért jöttünk ide, lássuk: „Az eszkatológia a ’végső dolgok’ doktrínája, vagy pontosabban szólva azoké az eseményeké, amelyekkel a számunkra ismert világ véget ér. Az eszkatológia tehát a világ végének, pusztulásának a doktrínája.” Huúh, ez aztán a hidegzuhany illatos délelőttön – bár hol van az előírva, hogy egy borús napon lesz majd mindennek vége –, s végtére, előbb-utóbb szembenéz az elmúlással mind, ki élő... mondják. Még a két üde fiatalocska is, ki éppen kiesik a liftből, a postástáska a térdhajlatukat veri, színjátszó taréj a hajuk, fekete sáv a szemük, nevetnek. Csend kéretik, olvassák a bejárati táblán, s nem lázadnak, magukban kuncognak tovább, biccentenek a csoporttársaknak, majd megállapodnak a természettudományok polcánál. A professzor pedig folytatja: „A régi világot új teremtés fogja felváltani, új ég és új föld, és a két eón [időszak] között nincsen folytonosság. Annak, ami volt, még az emléke is el fog tűnni.” Eón ide vagy oda, masszívnak tűnő hidakkal kapcsolódunk a sötét múlthoz, e világon pedig nappamacsok incselkednek, világosítván az eget, s a jól végzett munka után a könyvtárbüfében vár a ropogós sajtos pogácsa. Mindent meg lehet úszni, és az új idők tanítása szerint meg is kell – fújja a leckét a kortárs, és a rossz hírek ellenére szépen betartja, hogy a féltett könyveket nem szabad kivinni a szabad levegőre, hogy az utókor is rendben értesüljön a mindenkori történésekről. A téblábolók, miután majdnem biztosan eldöntötték, melyik lesz a preferált mű, hónuk alá tömve a vaskos köteteket alkalmas helyet keresnek az elmélyülésre, nem túl közel a többiekhez, de nem is túl messze tőlük, mert az indokolatlan távolságtartás elidegenedéshez vezethet. Szellős ablakokon át árad befelé tavasz, a hosszú asztalok szinte kelletik magukat a kipakolásra; cd, dvd, mobil, pzs, 3D-s mappák, elvétve irkák és firkák. Illik, nem illik, a kíváncsi bölcsjelölt át-átpillantgat a szomszédokhoz, odaát mi megy éppen tudománysorba, de ott sem minden a verőfény, a belső derűre úgy tűnik, várnunk kell: „Az Ószövetség profétikus reménye szerint Isten közbeavatkozása hozza meg a nép szenvedésteljes történelmének végét, ám az üdvösség korát csak akkor nyitja meg, ha a nép teljesítette az engedelmesség feltételét.” Jók leszünk, ígérjük, naponta többször, és persze közte is; harisnyanadrágos lány ocelotmintás sálba burkolózva a megtépázott finnugor-polc odvában kotorász – nemzetszármazásba és karakterológiába sem érdemes erre a kis időre belemászni –, mindezt roppant szenvtelenül teszi, mint aki egyenesen ideszületett a 800.1/ „K” és a 803.4/„C” sorozat tövébe, és akinek egyik legtermészetesebb tevékenysége a genealógiai recenziók gyűjteményében turkálás, valamint akinek kedvéért meglett háttéremberek nem restek liften felhúzni a kiálmodott ritkaságokat a központi raktárból. Persze ők nem tehetnek semmiről, csak kiadják, amit rendeltek tőlük, miután reklamálásnak helye nincs, vessen magára az emberfia, ha kíváncsi természetét legyőzni nem tudván megkapja a magáét a baljós jövőre vonatkozólag: „A világ közelgő végéről, a holtak feltámadásáról és az ítéletről szóló üzenet végigvonul az Újszövetség egészén, kivéve János evangéliumát, és a szerzők egy ideig a kételyek ellenére is fenntartják és állítják azt a meggyőződést, hogy a vég már a legközelebbi jövőben, szinte karnyújtásnyira van.” Ha így állunk, ideje belehúzni, ha eny nyire szorít az idő, nem késlekedhetünk, holnap zéhá, házi dolgozat, beszámoló, kinek, mi jut, mindenki dolgozik serényen, tollhegy szánt sebesen viseltes füzetlapokon, kopognak az elektromos billentyűk a félreeső macskaasztaloknál, csak a leomló Római Jog és kapcsolódó institúciói (I-VIII) okoz kisebb hangrobbanást, sérülés nem esett, néhány eltést az övéik szerencsésen kimentenek. Az esemény kissé élénkíti a kedélyeket, ehhez képest egy majdani világvége meg se kottyan, erről viszont lehet mesélni holnap, meg majd az uno-Írás az olvasóban szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Kevés az olyan írásgyakorló, ki rögös útján egyszer-egyszer ne érezte volna szükségét annak, hogy a szerény sajátokat idegen tollakkal díszítgesse. Persze csak az áhítat révén, mert kell a dráma, a megerősítés, a példa, ezért haladéktalanul irány a Belváros, és az ihlet, a törékeny madár, a Szabó Ervin Könyvtár falai között, ha kis döccenőkkel is, de megtaláltatik. 20 BUDAPEST 2010 május
