Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Hartvig Lajos: Bezárt bazár?
sával kell a Várkert Bazárt hasznosítani. 2001-ben – több, érdektelenség miatt eredménytelen pályázati forduló után – végre sikerült is egy kanadai fejlesztőt találni, akinek volt elképzelése, szándéka, ereje és pénze a terület hasznosítására. A tulajdonos állam képviselőivel és a hatóságokkal egyeztetett vázlatterv alapján a cég a továbbiak kidolgozásával ingatlanfejlesztő építészirodánkat – Bánáti+Hartvig Építész Studió – bízta meg. Az alapos előtanulmányok után elkészült tervezési program leginkább a párizsi Carrousel du Louvre funkciómixére rímelt, vendéglátással, kultúrával, turistáknak szóló információs irodákkal, minőségi, legfőképpen művészeti kereskedelemmel. A tervben az utcaszint és a felső terasz között három közönségforgalmi, az utcaszint alatt két parkoló szintet helyeztünk el. Legfontosabb törekvésünk az Ybl által tervezett egyedi városképi megjelenés kompromisszumok nélküli visszaállítása volt, a műemlékvédelmi szempontok maradéktalan figyelembe vételével. Ezért a föld alatti, több tízezer négyzetméter kívülről teljesen láthatatlan tereket foglal el, csak a bevilágítást szolgáló, a teraszon elhelyezett üvegprizmák engednek következtetni rájuk. Visszaadtuk part és a Vár gyalogos összekötését a vízhordó lépcsővel, megoldottuk a földalatti parkoló megközelítését az Ybl Miklós tér felől. A terveket a médiában és két kiállításon is széles körben ismertettük. 2004 decemberében elképzelhetetlenül hosszas és alapos egyeztetések, zsűrifordulók után jogerős építési engedély született a műemléki épületrészek felújítására. A munkálatok elkezdődhettek volna, ha a végleges hasznosítási szerződést aláírják. Újabb huzavona után a Budavári Önkormányzat határozatban rögzítette egyet nem értését a megújuló együttes hasznosításával kapcsolatban, magát a felújítást 2005-ben állami feladatnak minősítette, s ezzel visszaérkeztünk (s az ügy ugyanígy) az 1996-os állapotához. Öt év telt el azóta. S a Várkert Bazár 1979-es bezárásától a mai napig összesen 31. A legfiatalabb nagykorú, aki akkoriban csápolt az Ifiparkban, ma 49 éves. Akárhogy nézzük, egy egész generáció nőtt fel Budapesten úgy, hogy be se tehette a lábát ide, soha és semmiféle okból. Öt éve kezdődött a csodavárás, hogy valamelyik mélyen érző államférfi, belátván, hogy valóban állami feladatról van szó, a zsebébe nyúl, és az asztalra gyűri azt a szabad szemmel is jól látható tízmilliárdot, ami a felújításhoz szükséges. Közben aztán megérkezett ehelyett a világválság. S ami a jövőt illeti, most már biztos, hogy valóban cask a csoda segíthet, nem az ötleteiket, munkájukat sirató alkotók, de magának az épületnek a kedvéért, amely lassan végleg elenyészik, s csak a túlsó partról mutatja onnan még mindig varázslatos önmagát. Mint a Várgondnokság akkori igazgatónője ezt szellemesen megfogalmazta, az előrelépés legfontosabb két akadálya a modern időkben elsősorban: a mítosz és a pátosz. A privát tőke bevonásával kialakított hasznosítási koncepció elleni lényegi ellenvetés az volt, hogy a Várkert alá több ezer négyzetméternyi (kívülről egyébként láthatatlan) hasznos terület épül be. Kritika érte továbbá az elhelyezni kívánt funkciók körét, annak kereskedelmi-vendéglátó elemei miatt. A leggyakoribb támadás azonban, érzelmileg alaposan átfűtve, a privát (különösen hogy külföldi!) tőke bevonását érte. Egy műemlék akkor van biztonságban, ha folyamatosan rendelkezésre áll, lehe-23 BUDAPEST 2010 április
