Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Zeke Gyula: Muzsikus
Mint amikor valaki azon kapja magát, hogy régi ismerőse, akivel az utcán összefutott, már három perce kérdezgeti, mi van vele, a feleségével, a gyerekeivel és a munkájával, és őneki nárcisztikus fejtegetéseit végre megszakasztva még mindig nem jutott eszébe visszakérdezni: és veled mi van, úgy szégyelltem el magam, amint az őrmezei lakótelep kiváló caféjába, a Muzsikus kávéházba léptem. Vagy száz budapesti kávés helyről írtam már az elmúlt években, de eddig egy sem akadt köztük, amelyik paneltelepen várja a vendégeit. Pedig sok van belőlük. Nem csak sörözők, presszónak álcázott kocsmák, de szerény, valódiak is szép számban. Miért nem vettem tudomást róluk idáig, mi homályosította el a tekintetemet? Miféle elő- és balítéletek gátoltak a közeledésben, hisz emberek élnek ott is, épp úgy, mint a világ azon országaiban, ahová különféle okokból nem kívánkozunk? Nos, azt gondoltam, hogy nem jó így a város, amilyenre az elmúlt negyven évben – a megkérdezésem nélkül! – építették. Azt gondoltam, hogy ezek a házak és ezek a telepek valahogy nem jól lettek kitalálva. Nem embereknek valók. Semmibe veszik az emberi léptéket, a mindenkiben ösztönösen szunnyadó arányérzéket, ami mégiscsak alapja a boldogságnak és a nyugalomnak – ha élemedett önkénnyel egymás mellett említhetem még e két fogalmat. Belülről szűkösek, kívülről félelmetesen nagyok. Fölszámolják a helyek, a terek egyediségét, ami roppant távlatot adott az életnek a földön még nemrégiben is. Sok van belőlük, mérhetetlenül sok Budapesten, szerte a megyékben, Európában és a világon, és valahogyan mégsem elég – mind nagyobb tömegek kénytelenek (óhajtanak?) mohón lakni bennük. Az élet üzemszerűségét üzenik egyhangú konoksággal, mintha valamennyi fehér tömb önmaga óriás reklámja lenne: gyere és lakj bennem, itt élned s halnod kell. Tudom, mit beszélek, tizenöt évet töltöttem egy ilyen házban. Óbudán ráadásul, ami köztudomásúlag a jobbak közé tartozik. És azt sem csak remélem, hanem gondolom is, hogy eljő egy jobb kor, amikor lebontjuk ezeket. Még ha én nem érem is meg. Addig is pironkodom, hogy csak most jutottam el a Muzsikus kávéházba. Számos alkalmat szalasztottam el, hiszen 2005. január 25-e óta bármelyik nap odalátogathattam volna. Mehettem volna gépkocsival az M7-esen az Osztyapenkóig és tovább, de nincs már Osztyapenko, és én sosem megyek kávéházba gépkocsival. Gyalogút a délutánban, ez sokkal inkább megfelel az ízlésemnek. Annál vonzóbb az út így az Őrmezei lakótelepre, mert a Kelenföldi pályaudvar épülete előtt vezet el. Odáig kell eljutnia villamossal annak, aki gyalogosan óhajt a Muzsikusba menni. Még le sem lépett a 19-es vagy a 49-es villamosról, látja már, hogy a város háború előtti külvárosába érkezett. Minden épület olyan itt, mintha a tegnapi bombázás elől menekült volna meg. Lélekmelegítőt vehet magához a végállomás földszintes melléképületének valamelyik helyén, a Mini presszóban, a Vasút, avagy a Koro-Muzsikus szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 18 BUDAPEST 2010 április ÖRÖKKÁVÉ
