Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Zeke Gyula: Muzsikus
19 BUDAPEST 2010 április na sörözőben, mielőtt elérné az állomásépületet, az új idők fogyasztási kultúráját mindössze a túloldali Scarabeus Music Café képviseli itt. Van valami sanzonosan szívfacsaró abban a háború előtti állomásépületben. Valahányszor elhaladok előtte, mindig a gyermekkori nyaralások jutnak az eszembe, azok az izgalmas, sietős indulások. A halványpiros felirat az épület végén még ugyanaz: Resti , ám vadnyugatias desz kázatú kocsma ma ez is. Rég nem esznek benne, mint annak idején a boldog kevesek, akiknek vágyhatára nem ért el Párizsig, hanem megállt a párizsi szeletnél. Még pár kéregető, s már el is érünk a sínek alá kúszó gyalogos alagút torkolatáig, ez talán az ország leghosszabb gyalogalagútja. Hogy voltaképp milyen hosszú, azt nem látjuk nyomban, mert a figyelmünket elvonja a mindenféle árusok zsivaja. Odébb az aluljáró falán egy közvéleménykutatás megnyugtató eredményét olvashatjuk: JOBBIK 14.7%, Pálesz 56.5%. A koffeinfüggő kisebbség tagjaként is fellélegezve haladunk tovább, a mámorosan józan többség győzelmét ezúttal sem fenyegeti semmi az országban. Még három perc, és már át is értünk a túloldalra. Nem jobbra fordulunk ezúttal, mint eddig, a Hotel Wien túloldalán álló, oly jeles Rétisas vendéglő, hanem balra, az Őrmezői lakótelep fehér paneltömbjei felé. A furnérkerítés résein, kitört szelvényein át hatalmas, M4-es feliratú gödör tűnik elénk, látjuk hát, még pár év, s már metróval érkezhetünk a Muzsikusba. A beépített részhez érve már csak az Őrmezei Közösségi Ház épülete előtt (avagy mögött) kell elhaladnuk, hogy szemünk elé forduljon az a földszintes szolgáltatóház, amelynek jobb szélén a posta, közepén egy fodrászüzlet, a bal oldalán pedig a Muzsikus kávéház helyisége látható. Hogy miért ez a neve, az a valóságos sokkal felérő belépéskor nyomban kitűnik. A kávézó belsője mindenestől a zene szolgálatában áll. Úgy ülnek a díszekben pompázó hangszerek a falon, s úgy függenek a mennyezeten, mintha a muzsikálás égi birodalmából elszabadult különös manók szállták volna meg a teret. A bejárattól jobbra nagybőgő feszül negyvenöt fokban felszakadt pocakkal a falon, bordázatra emlékeztető rácsozata valójában bortartó. A hosszú pult is végtelenül bájos, felülete vendégtér felé eső széléről, mint valami függöny, vagy három zongora billentyűzete lóg alá négy méter hosszan. Rézfúvósók lógnak a mennyezetről tornasorban, táguló torkolatukban villanyégőkkel. A falon trombiták gubbasztanak, ezek tejszín lámpagömböket tartanak, mintha a fény kicsiny szökőkútjai volnának valahányan. A szemközti falfelületen hegedűk sorakoznak néma rendben, mintha csak arra várnának, hogy az ördög hegedűse – aki a kávéház logóján látható – feléjük intsen vonójával. Koncertzongora is áll a sarokban, de orgonahangverseny is volt már itt, helyben összeszerelt hangszerrel. Gitárok, afrikai mandolinok a falon, faszobrok a pulton, és bárhová nézünk, apróbb-nagyobb (mű) tárgyak. A gordonkázó lány képével mesél magáról az egykori művészvendég, Balogh János, aki vörös rézhuzallal rajzolt a bordó posztó felületre. A zene mégsem csupán hangszeres emlékdekórum itt, a hazai élődzsessz egyik jeles műhelyében vagyunk. A kávézót Semmelweis Tibor hangszer készítő és felesége, Semmelweis Andrea álmodta meg és hozta létre, a koncertélet és a hozzá kapcsolódó – egyelőre csak interneten hallgatható – Muzsikus Rádió és a koncertszervezéssel foglalkozó Muzsikus Kulturális Egyesület megszervezése és működtetése pedig Pick Róbert érdeme. Általában hetente két koncertre kerül sor a Muzsikusban, s hogy a Benkó Dixielandtől kezdve Tony és Roby Lakatos ig ki min denki játszott már itt, azt a hely naprakész honlapjáról (www.muzsikus.hu) megtudhatjuk. Ízelítőül már első látogatásunk alkalmával gyönyörködhetünk a koncertek képeiben, amelyek sűrűn elborítják a falak megmaradt felületét. A kávézó egyébiránt 2007-ben és 2008-ban A Muzsikus Világa címmel cd-n is kiadott egy-egy válogatást, helyben megvásárolható. A mindig vegyes közönség és vendégkör fontos rétege a nyugdíjasok, akik kivált Straub Dezső színművésznek a valahai Budapest tévében volt népszerű műsora, a Bárosan szép az élet rendre itt folytatódó estéit látogatják, melyeken Ligeti Éva zongorázik. Kinézünk a horgoltcsipe-függönnyel ellátott ablakokon a zene e meleg műhelyéből, és nem hiszünk a szemünknek itt, az Őrmezei lakótelepen. A hely emellett kávés tekintetben is jeles, még biliárdasztala is van, amelyet épp olyan tréfásan baljós alakú, fekete brokát lámpatest világít meg, mint Bécsben a Café Krugerhoféét. Nem csupán nyugdíjasok, diákok, zenészek és mindenféle népek járnak ide a város legkülönfélébb pontjairól, de – elsősorban a fagylalt miatt – zsenge korú polgárok is a szüleikkel. Ott jártamkor ötéves kislány várt a gombócaira, s felfülelt apja és a szolgálatkész pincér beszélgetésében a feleség szóra. Elképedéssel emelte szemét az apjára: – Neked van feleséged? – Igen – válaszolt az apa –, anyukád. – Ő a feleséged? – Hát, igen – válaszolta az apa, és kifordultak Muzsikusból. ●
