Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Írni kék
tudta, mit érzett Anna Karenina? Ugye? Világos, hogy a fiú nem akarja megdugni a csajt, mert kacska a lába. Ki akarja? Az ember magából indul ki, de leplezi. Bár megjegyzem, sokszor az önéletírás sem autentikus, hiába veled történt. Nekem mindig magamon keresztül kell látnom, amit leírok. Nem, nem, nincs ebben semmi önzés vagy ellentmondás. Ha igazi íróvá válsz, egy idő után már nem tudod átadni magad a szövegnek. Ez rossz, mert örökké ceruzával a kezedben olvasol – jelképesen értem. Érted? Amikor olvasok, én is hatni akarok a szövegre, és fordítva: aki téged olvas, azonnal a hatása alá kerül annak, amit mondasz. Az írás egyfajta gyónás, pszichoanalízis, szervezett gondolkodás, a beszéd viszont szabad, strukturálatlan massza, fecsegés, ami elszáll. A megértés nem lehet műveltség kérdése, mert az irodalom nemcsak az elité. Gyerekkorban a manuális írástanítás kevés; megmondta József Attila: nem középiskolás fokon taní-tani . A gyerekszáj egyébként zseniális, lényegre törő és szellemes, de Józsika nem tudja magáról, hogy költő, pedig az. Mégpedig hibátlan. Szedjétek össze magatokat! Még hogy hosszú volt a tél, és rossz a kedvetek, azért nem írtok; télen talán nem zuhanyoztok? Mindjárt megeszem az asztalt! Na, és olvasásélmény volt-e, kortárs műveknek mappanyitás a számítógépen, semmi? Megőrülök, hányadik órátok ez már velem? És még ilyesmi előfordul... Igen, elfáradtál, depressziós vagy elhagytak, inkább csajoznál – a legjobb témák! Persze ilyenkor jön a fogadkozás, hogy majd tavasszal belekezdünk. Hagyjuk már a tavaszt! Jövő héten ugyanebben az időben, ugyanitt. Írásokat kérek! Írásokat? Tessék. Ááállj, címe nincs? De, van neki: Egy kicsit. A Nagy Ember kedélyesen, olykor komoran üldögélt hivatalában. Megengedhette magának e szeszélyt, hiszen nagy ember volt. Egyébként tényleg; a neves cég vezérkarához tartozott, könyvei jelentek meg, adtak a szavára. Igazi profi. Akkor is ez volt vele a helyzet, amikor a Kezdő először megjelent nála. A Nagy Ember előzőleg nem tudta, milyennek képzelje, de amikor szembesült azzal a pimasz pofájával, az elszánt gyerektekintetével, megrendült. Emlékeztette valakire a múltjából. Vagy a jövőjéből? Nem tudta, mit szóljon, az meg csak huzigálta a vállát, mint aki szívességet tesz azzal, hogy szíveskedik ott lenni. Ahelyett, hogy leborult volna. Legalább egy kicsit. Pedig nagyon. Ezt követően rendszeresen találkoztak, lassan nyíltak. A Kezdő életében először nem mérlegelt, vallott. A Nagy Embert szórakoztatta az odaadás, játszott. A Kezdő tudta ezt, de vigyázott a játékra. A Nagy Ember óvatosan tanítgatta repülni, és a Kezdő lassan Tehetséggé változott. Hetente adták-kapták a dózisokat, és a Nagy Ember beleszeretett a Tehetség kezdőségébe. Hihetetlen volt a fejlődés. A Nagy Ember tudta, hogy neki szól, de nem ért hozzá a Pygmalion-szárnyakhoz, mert őt is fölkapták volna. A Tehetség többször próbálta rávenni, hogy menjen vele a Naphoz közel, és pillanatokra elragadta őket az a valami, ami még egy nagy ember életében is ritka feszület, egy kezdő tehetségében meg pláne. Végül maradt, a Nagy Ember, és figyelte magát, milyen hatással vannak rá az események. Aztán a Tehetség elkezdte utálni saját képességeit. Semmi volt az ahhoz képest, ha a Nagy Ember legalább egy kicsit őrá is kíváncsi lett volna, nemcsak arra, amit produkált. Kevéssel beérte volna, de a Nagy Ember következetes maradt. A Tehetség pedig kezdő. ● 17 BUDAPEST 2010 április
