Budapest, 2010. (33. évfolyam)

4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Írni kék

Kétségtelenül tavaszodik. Végre vége – elvégre. A Bajcsy-Zsilinszky úton egetve­rő tekintetek fúródnak a keskeny kékség­be, kabátszárnyak gombolódnak kifelé, bizakodással, hogy legföljebb ha fél év múlva záródnak újból befelé. Mert a ka­bát is csak emberszabású, bármennyire pézsmaprém henceg a gallérján, alatta elgémberedett érzékeit próbálgatja járó és kelő; szelíd szellő szalad, szia. Sze­vasztok, csőváz, üdvözletem; gyüleke­zik a csoport a kapu előtt, az írós-sírós szombat délelőttök egyike ez a mai, lás­suk, miből éltek. Merthogy éltek, látom én, eljöttetek szépen rendben a mai órára is, hogy ve­zessem a kezeteket, élezzem az elméteket, és ne feledjétek az elméletemet. Mit sze­retnétek? Hírnevet, pénzt, megbecsülést? Lehet részetek abban is bőven, türelem, de csak annak, aki bírja tintával. Először is tudnotok kell, hogy érdemes, még ha semmi sem lesz, akkor is érdemes. Kizá­rólag azon múlik minden, hogy elhatáro­zod. Akárcsak a házasodást. Eddig nem akartam, de most már igen. Elhatározod, hogy író leszel, utána már nem is fontos írnod. Nem az a kérdés, kérem szépen, hogy ki miért ír, hanem az, hogy miért nem ír! Eleinte mindenki nyivákol, fir­kálgat, mégsem lesz képzőművész vagy zeneművész belőle, ezért egy idő után abbahagyja, de ezt nem hagyhatja abba, egy életen át kell ilyen-olyan szinten mű­velnie. A cél dönti el, meddig jutsz, meg­mutathatod, ki is vagy. Írj naplót, ha al­kalmanként egyetlen sort is, de írd! Ha nem történt veled semmi aznap, akkor meg pláne írd. A nemtörténés a legdur ­vább történés. Ülsz egy kamrában, és írod, hogy ülsz egy kamrában, miközben egyre beljebb hatolsz magadban, és meglátod, kincseket találsz. Közben átstrukturálódik a személyiséged, megvilágosodsz, para­digmaváltás megy végbe benned. Persze mórikálhatod is magad közben, mintha tudnád előre, hogy valaki majd elolvas­sa. De az nem mindig jó, az elvontság a lényeg, a reflexió önmagunkra. A kezdő megijed, ha olyan témát kap, amiről elsőre semmi sem jut eszébe, a profi is megijed, de biztos magában, hogy megoldja. Én is biztos vagyok magamban. Először kialakul a belső szöveg, azután visszatükröződik a papíron; az író célja, hogy egyre jobban megismerje önmagát. És az embert. Szó­val, az irodalom célja, hogy megismerje az embert. Hogy bemutassa, igen. Az írón keresztül. Ilyesmi. A megítélés, az megint másik ügy. Örökös gyanakvás, ami soha el nem múlhat. Hogy jó-e, érthető-e, kiadja­e, amit közölni akartam, komplex kihívás, állandó kételkedés. Amelyik írás tetszik, olyan, mintha ismerős lenne, ahogy eléd kerül egy arc, és azt mondod: te, én téged már láttalak valahol! Ha meg nem tet­szik, nem kell erőltetni, és ha nem jöttél rá az íróra, tedd le a könyvét, ha meg be­nyelted, úgysem kérdés, végigolvasod-e. Lelkesedésedben azután megpróbálod az összes művét megszerezni, de nem kell, a habzsolásnál fontosabb a sokféleség. Na, nézzük, ki hozott mára valamit. Ja, igen a múltkori closed reading után át kellett írni a novellát, ugye? Tessék, vitassuk meg, mi lett belőle. Mindenki mondja el bátran a véleményét. Nekem az a bajom vele, hogy a sztori tetszik, de túl sok a jelző. Kosztolányi leírta, milyen a tehet­ségtelen író. Olvastátok? Tele dagályos melléknevekkel, fokozással, amiket ha elhagyunk, nem marad semmi. Tartalmat bele, ne körítést! Na, meg a közhelyek... A mesékben talán még elmennének, de ma már ott se nagyon. Sokkal izgalma­sabb lenne, ha valaki föltenné a kérdést: ugyan mi történt a palotában, miután a sárkány elrabolta a királykisasszonyt? Ott éldegéltek szépen egymás mellett? Semmi szex? De ha volt, se minősítsd a szövegben, hogy mennyire helytelen cse­lekedet, és ne mondd el nekem, hogy mit gondoljak róla, mert attól megbolondu­lok. Igenis lehet szembeszállni az ízléssel! Dobd ki az erkölcsöt, közöld, amit kell, de a kritikádra nem vagyok kíváncsi! Írd le, mi volt, de ne papolj. Ebben az írásodban minduntalan bevonszolsz az eseménybe, nem hagyod, hogy magamtól belépjek. Neked az a feladatod, hogy szituáld a helyzetet. Az elején döntsd el, ki beszél, de közben ne tengjen túl a főszereplő bonyolult lelkivilága, inkább helyezkedj Isten szerepébe, hogy biztosan állíthasd, mit gondol éppen. Persze, ez úgy hülye­ség, ahogy van; például Tolsztoj is honnan Írni kék szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Van, aki azért jár az Íróakadémiára, hogy később majd ő is. Van aki azért, hogy kortárs írók hétről hétre személyesen őt tanítsák. Van aki ihletet, inspirációt remél, mások a műveltség részének tartják készségük csiszo­lását. Egyesek a költői énjüket keresik, mások meg annak örülnek, hogy a kurzus miatt minden szombaton föl tudtak kelni időben. Néhányan az irodalomtudományt akarják tetten érni, és az előadásokon azt kutatják, valóban belemagyarázás-e a műelemzés. A mesterek köztünk vannak. 16 BUDAPEST 2010 április

Next

/
Oldalképek
Tartalom