Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Zeke Gyula: Kosztolányival a Barossban
tatta albérleti szobáit. Anyagi nehézségei voltak. Nagyon szerényen élt. Gondjairól soha senkinek nem panaszkodott. Segítséget, kölcsönt sohasem kért senkitől. Én tudtam, sokszor egy pohár aludttej és egy kifli volt a vacsorája egy Ferenc körúti kávémérésben. Verseiért sem A Hét, sem a Budapesti Napló nem fizetett. Akkor csökkentek anyagi zavarai, mikor elkezdte újságíróskodását a Budapesti Naplónál. (...) Kosztolányinak ebben az időben – és később is – a Baross kávéház volt a tulajdonképpeni otthona. Az ebéd utáni fekete mellett itt kapta meg azt a gyújtó légkört, ahol elemében érezhette magát. Délelőtt is be szokott ide járni. Ilyenkor itt dolgozott, hacsak beszélgetőtársra nem akadt. Többször találtam itt együtt Karinthy Frigyessel. Mindig ugratták egymást. Ötletpárbajokat vívtak, tehetség-versenyeket rendeztek. Különösen mikor már mindkettőjük neve kiugrott. Ki a különb, ki a nagyobb, ki a népszerűbb. Kölcsönös szeretetük mellett az egymás érvényesülése iránti kölcsönös féltékenység tüzelte őket. Szerelmes párok szoktak így folyton veszekedni és egymásra féltékenykedni. Tollam alá kívánkozik egyik összetűzésük. Karinthy viccelődött, csipkedett. Kosztolányi rácsapott: hogy írtok ti, mármint ők, az igazi írók? És te? Mikor kezded te is? Karinthy szánakozóan nézett rá: szegény kisgyermek, te panaszkodol? Mikor nősz már fel? Nem elég az olvasni tudás, írni is kell tudni ... Egyik nyíl a másik után röppent. Hamarosan Karinthy kerekedett felül, Kosztolányi kifogyott az ötletekből, ideges lett, elvesztette önuralmát, hangot váltott: akármit mondsz, akármit írsz, te fogsz előbb meghalni. – Te fogsz előbb meghalni – vágta vissza mérgesen Karinthy. – Te fogsz előbb meghalni – ismételte Kosztolányi. Karinthynak egy pillanatra torkán akadt a szó, de rögtön megtalálta magában Karinthyt. A kezét nyújtotta: – Fogadjunk egy tizesbe. Ha te halsz meg előbb, adsz nekem egy tizest. (...) Voltak versei, amik a szemem előtt születtek. Emlékszem egy éjszakára. Végigvirrasztottuk, egyik kávéházból a másikba fordultunk be, lázasan vitatkoztunk, álmodoztunk, róttuk az utcákat, éber agyunk izzó áramai csak akkor kezdtek hunyókálni, mikor reggel lett. Újra a Nagykörútra fordultunk be. Akkor kelt fel a nap. A Baross kávéház előtt Kosztolányi megállt. Oda mentünk be – reggelizni. Kosztolányi tejeskávét kért. Azután elővette a jegyzetfüzetét s álomlátó szemmel írni kezdett. Néhány sor után pár percre félretolta a papírt s én elolvashattam: Mi kéne most? Enyhe pillés kávé És egy nyugalmas fekete szivar És olyan lázzal, amely ezer éjszakáé, A kelő napnak azt mondani: ávé. Ki sem hűlt a kávéja, mikor befejezte a verset. Csak azután szívta magába reggelijét. [Az olvasó láthatja, hogy a fönti négy sor több ponton is eltér a Reggeli áldás ismert indításától. Nem javítottam ki mégsem, s nem csupán Halasi Andor emlékezete iránti tiszteletből, de mert meglehet, pontosan emlékezett, s így a vers kezdetének első, Kosztolányi által utóbb javított változata áll előttünk. – Z. Gy.] ● 8 BUDAPEST 2010 április
