Budapest, 2010. (33. évfolyam)
4. szám április - Zeke Gyula: Kosztolányival a Barossban
azért még érzékelhető árnyéknyomokban felsejlenek ama valahai habos kávés pohár körvonalai is, amely a ’BAROSS KÁVÉ A LEGJOBB!’ reklámfelirat jobb oldalán, a második emeleti falszakszon állt... Amíg ez így marad, addig a hely szellemét az államosított kávéház, Kosztolányi és a Balszélfogó asztaltársaság emléke helyett a ház előtti névtelen téren álló Csirkefogó fiúcska bronzszobra fogja őrizni, amelyet magam 1960 óta nézegetek borzongással elegy áhítattal. Az alábbi emlékiratrészlet az elmúlt évszázad első évtizedét, Kosztolányi törzskávéházát és a századforduló művészi modernizmusának megszületésében oly fontos szerepet játszó Balszélfogó asztaltársaságot hozza elénk néhány közelképben. A szerzője Halasi Andor (1883-1968) kritikus, író, műfordító, Kosztolányi korai éveinek Karinthyval egy fontosságú barátja és szellemi társa. A szöveg része csupán annak az OSzK Kézirattárában található emlékiratnak, amely várostörténeti s számos egyéb szempontból is figyelmet érdemel, s persze a majdani Kosztolányi életrajznak is egyik fontos forrása lesz. (Nem azonos tehát a szerzőnek avval az ugyancsak publikálatlan gépiratával – Emlékeimből. A Balszélfogó asztaltársaság. Gépirat, é. n., 4 f. OSzK Kézirattár, 188. –, amelyre a Budapesti Negyed Kosztolányi számainak – 61., 62. – összeállításakor támaszkodtam, s amelynek egy részletét a Petőfi Irodalmi Múzeum Kelettől nyugatig – mesélő térképek a Nyugat íróinak életéről című 2009-es cd-jén érheti el az olvasó.) A szöveget a helyesírás mai szabályainak megfelelően közlöm. Ő találta ki, hogyan rendszerűsíthetnénk a találkozásunkat. Tagja volt a Baross kávéházbeli Balszélfogó asztaltársaságnak, amelyet Márkus László alapított és tartott össze. Juhász Gyula az Egyetemi Lapokban egyszer belekötött Márkus Lászlónak A Hét-ben megjelent írásába „A pocakosodó Magyar géniusz”-ról. Kosztolányi kért, menjek el vele a Barossba, Márkus beszélni akar velem, válaszolni fog Juhász Gyula cikkére. Kosztolányi jól számított. A Barossban nem csak Márkus László cikkének közléséről volt szó. Elbeszélgettünk. Csupa érdekes egyéniséggel ismerkedtem meg a törzstagok közül, Hevesi Sándorral, Kárpáti Auréllal, Csáth Gézával, Pethes Imrével, Gulácsy Lajossal. Én is belemelegedtem a társaság művészi vitáiba. Búcsúzáskor Márkus László felkért, járjak el rendszeresen közéjük. Tagja lettem az asztaltársaságnak. Sorsdöntő tény volt ez számomra. Ide járt Rippl-Rónai, Márffy Ödön, Móricz Zsigmond, Kós Károly, Szemere György, Karinthy Frigyes, Ódry Árpád, Somlay Artúr, Bartos Gyula. Csak a legismertebb neveket említem. Írók, költők, színészek, rendezők, festők mellett az iparművészet is képviselve volt abban a művészi egységben, amely közös nevezőre hozta a századeleji modernséget. A legfrissebb művészi kérdések vitái tüzelték itt a levegőt. Aki ezt a levegőt beszívta, éppúgy nem tudott többé nélküle élni, mint ahogy a színész nem tudja többé elképzelni életét a színpad levegője nélkül, ha egyszer benne lélegzett. Eddigi tudományos igazságszomjúságom átcsapott a művészi igazságok keresése felé. A törzstagok közül Kosztolányi volt az, aki az asztaltársasági összetartáson túl a legbizalmasabb baráti kapcsolatokkal fűzött magához. A vacsora utáni fekete után, ha a társaság szétoszlott s kettesben maradtunk, rendszerint együtt töltöttük az éjszakát. Passzió volt vele lenni. Szellemileg mindig játszott, mindennel, legőszintébb érzéseivel is. Játékszeretete a személyes érintkezésben elbájolóvá tette. (...) A konvenciók! Kosztolányi ezeken mulatott. A kávéházban minden héten kezébe vette a friss Illustrated London News-t, hogy elolvassa benne Chesterton cikkét. Hallatlanul érdekelte és mulattatta, milyen szellemesen védi a hagyománytisztelő angol filozófus a konvenciókat és milyen szellemi harapófogókkal csipkedi a moderneket, akik le akarják járatni a hagyományokat. Mohón kereste és élvezte Chesterton paradoxonait. Egyszer olvasás közben felnevetett. Lefordította a mondatot: Őrült az, aki mindenét elveszítette, kivéve az eszét. Rám nézett, idegesen nevetett. Magára mutatott: „Akkor én is...?” Ugyanilyen ideges nevetéssel ugyanezt kérdezte egyszer a Lipótmezőn. (...) A Barossban sokáig fenn voltunk. Komolynak látszó művészi kérdések körében kergetőztünk, hancúroztunk. Kosztolányi mindent szétszedett. Eleme volt a végletesség. Egyik végletből a másikba csapott. Szenvedélyéhez tartozott az intenzív hangulatkeltés. Vagy izgalmasan mulattatott, vagy izgalmasan rémített. Most vitákat és ellentmondásokat illusztrált mulatságos esetekkel. Elmondta, nemrég tanúja volt az asztalnál Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájának. Hevesi raccsolva mérgeskedett, hogy a színészek nem fordítanak elég gondot a pontos szövegmondásra. Ódry vitatkozó kedvében volt, de vigyázott Hevesi érzékenységére, szerényen megjegyezte: a nézőtéren mégis inkább nézőközönség ül, mint hallgatóság. Ők azt akarják látni, mi történik, a játék a fontos, a fülük mellett elmegy minden szó, ami maga is nem cselekvés. Persze, a szöveget tudni kell. Hevesi bedőlt, szokása szerint hosszú előadást tartott a kérdésről. Ódry ezt akarta, szerette hallgatni Hevesit. Egyszerre csak közbevágott: fogadjunk, még ön sem fogja észrevenni, ha egy cselekménytelen monológrészben meghamisítom a szöveget, senki sem fogja észrevenni a nézőtéren. Hevesi hitetlenül nézett rá, meg is fenyegette: csak ezt merje! Ott voltam Ódry legközelebbi fellépésén – mesélte Kosztolányi –, Ádámot játszotta a Tragédiában. Remek volt, beszédtechnikája óriási, úgy hallgatja az ember, mint a zenét. Én kívülről tudom a szöveget. Igen éles a hallásom. De nem hittem a fülemnek, mikor Ádám a nőről álmodozik, és azt kell mondania: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló látköröd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Így hallottam: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló lábközöd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Körülnéztem a nézőtéren. Senki nem vett észre semmit. Magam sem hittem, hogy jól hallottam. Pedig így volt. Ódrynak volt igaza. Ha Kosztolányival töltöttem az éjszakai órákat, sohasem vettem észre, hogy múlik az idő. Vagy így, vagy úgy, mindig fogva tartotta a figyelmet. Felragadta az embert a földről a szellemi gőzök felhői közé.(...) Kezdeti írói éveiben Kosztolányi otthontalanul bolyongott. Folyton változ-7 BUDAPEST 2010 április Halasi Andor (1883-1968)
