Budapest, 2010. (33. évfolyam)
3. szám március - Jolsvai András: Visszajáró LXXII.
mérve föl a hiányát egy olyan kézikönyvnek, amelyben az egyetemi, a főiskolai hallgató műfajelméleti, sajtótörténeti kérdések elemzéséhez, bemutatásához, a tárgyba vágó ismeretek elsajátításához hozzáférhető kapaszkodókat – szövegeket – találhat, ha a minden ésszerű ok nélkül még mindig népszerű kommunikációs szakok valamelyikén próbál egyetemi, főiskolai diplomát szerezni. Hasznos tankönyv. Szöveggyűjtemény. Aki ezt a tárgyat oktatja, rámutathat egyegy írásra: tanuld meg, ha elolvasod, ilyen a glossza, a vezércikk, a tudósítás, a riport. (Bár a kurta szoknyás hölgynek ott a Széchényiben, kevés lett volna levenni ezt a kötetet a polcról, hogy beljebb lépjen a csodák birodalmába.) Nekem azonban, maradt némi hiányérezetem. Lehet persze, mert történelemkönyvnek olvastam el (dedikációd parancsára, t. szerk.: elolvastam!) a munkát. És akkortól fogva erősen hiányoltam belőle olyan szerzőket és írásokat, akik és amelyek nélkül bizonyos jelenségek és korszakok nehezebben érthetők meg – belülről, életközelből (ahogy a hírlapokból meg lehetett, s ha régiek is, ma megint meg lehet érteni őket). Hol van Verhovay Gyula , akinek „go lyó táncolt a szívében”, mikor gyújtó hangú, nemzetvédő publicisztikáit írta? Hol Istóczy, akinek olvastán megtudhatnánk újra a visszhangos mában, hogyan született meg a magyarországi antiszemitizmus hírlapi művelése és hogyan a közönsége. Hol van Kossuth Lajos , aki a magyar vezércikk, e szakmai hungarikum sajtóműfajának volt atyamestere. Hol Deák , akinek lapokban publikált szövegei históriánk egyik legfontosabb korszakváltásának jellemző műfajú újságüzenetei. Nem is beszélve a tárcaírók derékhadáról, akik közül sokan úgy lettek halhatatlanok, hogy ma már senki se ismeri a nevüket. Vagy az ismeretterjesztés hírlapi művelésének főleg 19. század végi jeleseiről, akik megtanították Pató Pál országát, hogy tudni fontos, és csak a tudásban gyarapodás építi az országot és a jellemet. De azért ne így köszönjünk el egymástól most, a legközelebbi találkozásig. Izgalmas élményt jelentett csemegézve beleturkálni, egykori kollégák igyekezetének és tehetségének gyümölcsös kosarába. Amit vitathatatlanul a kötetet jegyző fáradhatatlan munkálkodásának köszönhetek. ● (Hírharang, vezércikk, szenzációs riport. Magyar sajtótörténeti antológia 1780-1956. Szerkesztette, a bevezetést és a jegyzeteket írta Buzinkay Géza. Corvina, 2009. 3500 Ft) 17 BUDAPEST 2010 március Először elmondom, hogy kerültem a Hercegprímás utcába. Úgy kerültem, hogy annak idején ajánlottak nekem egy pompás éttermet, melyet feltétlenül érdemes volna kipróbálni. Nagy barátja vagyok a gyomromnak, az efféle ajánlatokat nem szoktam kihagyni: itt azonban valahogy homokszem került a gépezetbe, félig-meddig megfeledkeztem a dologról, és mikor felnéztem végre, kiderült, hogy a mondott vendéglátó-ipari egység már bezárta a kapuit. Sajnáltam, hogy így elszalasztottam az alkalmat, de nem volt már tenni mit. Hanem aztán a múlt hónapban az a hír érkezett, hogy a mondott étterem más helyen és formában, de a régi színvonalon és konyhával ismét megnyitja kapuit. Na, gondoltam, másodszor már nem hibázom el. Legott asztalt rendeltem egy csütörtöki torkos napra, és már előre dörzsöltem a kezemet, milyen csodás élvezetben lesz részem. Annyit kell még tudni, hogy munkahelyem (hol a csütörtöki nap további részét tölteni szoktam) légvonalban is elég mesz sze van a Hercegprímás utcától, nemhogy közlekedve – valamint, hogy a mondott napon eső permetezett, metszően hideg szél fújt. Ja, meg azt, hogy a Flores étterem zárt ajtaján egy cetli tudatta a betérni hiába szándékozóval, hogy a nyitást néhány nappal elhalasztották. Nálam egyszer lehet hibázni, ez volt az. Ami engem illet, be nem teszem a lábam oda többé. (Mondjuk, a többé nem is kéne a mondatba, mert a kevésbé is elég lenne.) De ha már átkeltem a fél világon, gondoltam, és az evéstől is elment a kedvem, legalább végigsétálok a Hercegprímás utcán egy visszajáró erejéig, összekötve a kellemetlent a haszontalannal. (Utóbbi én vagyok, félreértések elkerülése végett.) Végül is az idejét se tudom, mikor jártam itt utoljára. Vagyis hogy igen. Még Alpári Gyula utca korában – valami dekorációs stúdiót kerestem, de nemigen találtam, ha egyáltalán jól emlékszem. De ha már Alpári, emlékszik még valaki rá? Baloldali szociáldemokrata volt, újságíró, a kommün alatt a külügyi népbiztos helyettese, aztán emigráns, bejárta a fél világot, Párizsból vitte el a Gestapo, negyvennégyben végzett vele valamilyen koncentrációs tábor. Nem olyan életrajz, melynek manapság túl nagy hátszele volna. Itt meg, az ősi Lipótvárosban, különösen nem. Itt komoly visszarendeződések estek névleg is, a Hercegprímás mellett visszakapta régi nevét a Nádor, a Sas meg a Hold. Elesett Alpári mellett a Guszev kapitány is, Illés Béla légből kapott orosz tisztje, ki Paskievics mellől átállott a magyar szabadságharc oldalára – történészek hada kutatott utána messzi levéltárakban, mire a szerző végre elárulta, hogy csak tréfált – de addigra utca viselte tréfája nevét. És elesett, méghozzá elsőként, a Münnich Ferenc. (Kinek a cucca ez? – kérdezte a korabeli tréfa. Hát a Münich Feren cucca. Sokat nevettünk rajta akkoriban.) Hogy ő ki lett volna légyen, azt már tényleg nem magyarázom el. Hanem csak fel az esernyőt, és munkára. Különös, pesti eklektika az egész. Vannak Hild korában épült, egyemeletes klasszicista paloták (nem tudom, maguk hogy vannak vele, én ezeket szeretem legjobban az egész városban), elegánsak, egyszerűek, szépek. Aztán vannak száz évvel később épült szecessziós dolgozatok, és van néhány modern épület is. Az ember látja persze, hogy afféle belvárosi a feeling, de a részletek bizony nem egy irányba tartanak. Holott éppen a Hercegprímás utcát össze kellene tartania a Bazilikának, illetve a Bazilika előtti (mellesleg: csodaszépen felújított) Szent István térnek. Meg ennek a fél-sétálóutca státusnak, amelyben újabban létezik. Díszburkolat, korlátolt autóforgalom, jó idő esetén kiülési lehetőség. Dehát most, ugye, nagyon nincs jó idő, így a különbségek is jobban megmutatják magukat. Például, hogy egymást követik a luxusbutikok és a second hand-boltok. A bezártbedőlt éttermek és az elegáns restaurantok. A bedeszkázott és a kiglancolt portálok. A Bazilika vonzáskörzetét kihasználni akaró egyházi ajándékboltok és a turistavakító porhintők. Igaz, délidő van és eső, de a Hercegprímás utca olyan kihalt, mintha egészen ember nélküli táj volna. Csak a rendelőintézet irányából érkezik néha egy-egy megfáradt beteg, köhögve, botra támaszkodva. Mintha ezt a zárkózott napot, ezt a bezárt világot jelképezné. ● Visszajáró LXXII. Jolsvai András
