Budapest, 2010. (33. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: A pillanat irodalmának munkás mutatványa
16 BUDAPEST 2010 március A Széchényi kézirattárában éppen Peti Jó zsefné Váli Mariska Jókairól szóló emlék iratát böngésztem, amikor fölfigyeltem az egyre hangosabb dialógusra. Egy, az ötvenes évei elején járó, szőkített hajú, mégis miniszoknyás asszony ismételte meg újra és újra: olyan könyvet keres, amiben glosz szák olvashatóak. Ilyen nincs, kérem szépen! A glossza hírlapokban fordul elő. S nem is mindegyikben. Próbált helytállni a könyvtáros. Csak van azért valamijük! – próbálkozott tovább a hölgy. S kifakadt: Miért nem segítenek! Szívesen tenném, de így nem lehet elindulni, ahogy próbálja. Nyugtatta a szakmabeli. Nézze meg először is, mi is ez a műfaj. Utána üljön be a hírlapolvasóba. Műfaj? Értetlenkedett a hölgy. Nézze, ha megmutatja – s az asszony széles mozdulattal körbemutatott a kézikönyvekkel tele polcokon –, ha megmutatja, hogy innentől idáig nézzem meg, előbbre jutok. Hogy mutathatnék rá egyre is! Értse meg, nem lehet így hozzáfogni! A munkához. – Nem lehet! – esett kétségbe a kézirattár ügyeletese. Ha újságíró lennék – az vagyok –, föl kellett volna állnom. Letenni a ceruzát, utána sietni ennek a szegény, tanácstalan olvasó- és kutatójelöltnek, s megkérdezni: miért akarja a glossza tüzetes megismerésének szentelni szabad óráit? Talán csak nem egy túlélő szocialista brigád tagja kísérletezik itt azzal, hogy aktuális kulturális feladatát megoldja? De ülve maradtam. „Glossza” – definiálta definiálatlan kérését a szélfútta olvasójelölt. Kíváncsiság. Írom és érzem én. A pillanat irodalma, tehetem hozzá. Minitörténelem. Ezt is. És a közhelyet: nincs régebbi a tegnapi újságnál. Pedig dehogy nincs! És éppen a mai. (De ez persze – mint mondani szokták – egy másik történet.) Tegnapi, tegnapelőtti, sokkal ezelőtti lapok hasábjairól gyűjtötte össze a sajtótörténet művelésében elöl járó Buzinkay Géza a maga antológiájának most megjelent páratlan mutatványát. Többek között éppen azt a közhely-igazságot is látványosan megcáfolva, hogy a jelenidejűségnél sokkal öregebb hírlapi cikk nem lehet friss, izgalmas. A kötet – a válogatás – időhatárai egy és háromnegyed évszázadot fognak át. De ez így is szinte teljes históriai áttekintése az újságírásnak, a hazai hírlapirodalomnak. Tekintettel a sajnálatos tényre, hogy a világ irodalmának ez a műfaja 1780 előtt magyar nyelven nem létezett. („Nem írok, nem olva sok, én magyar nemes vagyok” – írta volt a jó Petőfi 1847-ben, Pató Pál urat, a magyar társadalom vezető rétegét jelentő nemesség tipikus képviselőjét beszéltetve.) Semmiféle civilizáció történetében nem hosszú idő ez az egy és háromnegyed évszázad. Mégis sziszifuszi munka a sokszáz méteres lapfolyamból kigyűjteni mindazt, amit Buzinkay fontosnak gondolt bemutatni olvasóinak, hogy jellemezze, mire volt képes ez a szakma (hivatás? művészet?) eddigi működése során e szűklelkű Magyarhonban. Bevezetőjében az összeállító mentegeti is magát emiatt, hogy tudniillik vállalkozása kivételesen nehéz lévén, aligha végezhetett tökéletes munkát. De milyen szempontok szerint határozta meg önmagának a feladatot? Ha a „bevezető mentegetőzést” átlapozva csak az antológiába beválogatott szövegeket olvassuk el, azt gondoljuk – én legalább is erre jutottam – a szerkesztő célja bizonyítani: eleven, élő, örök érvényű lehet a pillanat irodalma, a hírlapírás. S hogy hatásos történelemkönyvet lehet összerakni a jelen idejű írásművészet produktumaiból. Izgalmasat, tanulságosat, hatásosat. Pontosabbat, befogadhatóbbat, mint bármely történeti monográfia. Ha elolvasom a bevezetőt, látom: hiányt pótolandó, oktatási segédletként rakta egybe kötetét Buzinkay, gyakorló oktatóként A pillanat irodalmának munkás mutatványa Buza Péter
