Budapest, 2009. (32. évfolyam)
12. szám december - Buza Péter: (Jórészt igaz) mese, mózeskosárral
tinavárosban működő Ambrovitz Erzsébet bábaasszony közreműködésével megszületett) gyermekeinek száma akkor már éppen négy volt! (Nem számítva Sylvia Ágnest). Az elsőszülött, Dezső 1870-ben látta meg a napvilágot. Ernő 1872-ben érkezett. Róla meg is jegyzi az 1883-ban abszolvált unitárius keresztelő anyakönyvi bejegyzése: „a szülők egybekelése előtt született”. (Ke resztapja Jakab Elek , a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja!) Aladár a harmadik – róla esett már szó, leszármazottai voltak informátoraim a családból – 1875-ben. Következik Ödön 1877-ben (kisgyerekként, 1885-ben halt meg). S csak utánuk, 1884-ben érkezik az első törvényes gyermek: Béla . Keresztapja Bedő Albert országos főerdőmester. Béla unitá rius lelkész lett, majd a banánültetvényen idősödő édesanyjának gyámola. A többiek, mert tovább tartott a gyermekáldás, leányok: Ilona, Ibolya, Magda és az 1890-ben született Nóra . A születések háztáji misztériumához még annyit tesz hozzá a legendárium, hogy Szonnert Mária úgy lett felséges urunk budai ágyasa, hogy atyja, Sándor burgzsandár ként, ajtónállóként működött a palotában. De nem volt az. Ahogy nem volt udvarhölgy – ezt is mondják – az ősanya sem. Miközben azért akadtak budai polgárok az 1860-as évektől, akik az ő családnevére hallgattak. Szonnert Ferdinánd szatócsként tűnik fel 1860-tól a Tabánban. Ferenc , a cipész, a Krisztina téren, a vár alatt lakott, Károly , a kárpitos pedig az Országház utca 12. számú házban. Utóbbiak az 1880-as évek elején tűnnek fel a címtárban. Talán Mária testvérei lehettek. A krázleráj tulajdonosa pedig az apjuk. S hogy van-e köze a királynak Telkesék gyarapodásához (állítólag az Attila utcai házat is tőle kapták – de ezt a címtári adatok megint csak nem erősítik meg) vagy inkább a családfő szép karrierjéhez, ami valóban nem mondható szokványosnak? Nem tudjuk. De a legendákkal szemben tény, hogy a kiegyezés évétől állami hivatalnokként dolgozó Telkes (akkor még Rubin) Simon már az 1870-es években rangos személyiség. Őt nevezi ki a király kormánya például az 1878. évi párizsi világkiállítás magyar osztálya felügyelőjének (még csak harminckét éves). És ne menjünk el szó nélkül a mellett sem, kik voltak törvénytelen (!) gyermekeinek a keresztszülei: akadémikus, főerdőmester. Vagy házasságának tanúi 1883-ban: dr. Hunfalvy János, a híres egyetemi tanár és Varga Sándor , hősünk akkori munkahe lyének, az Országos Statisztikai Hivatalnak az igazgatója. Ha házat nem is, nemesi címet egészen biztosan az öreg királytól kapott: 1907-től ő és családtagjai a kelenföldi előnévvel megtisztelve a középosztály elitjébe tartozónak érezhették magukat. De ki volt Telkes Simon? Érdemei bizony számottevőek, noha tökéletesen elfelejtett szereplője a 19. század utolsó harmadának. 1845-ben született tehát, Szegeden (ahol akkor éppen egyáltalán nem volt árvíz). Itt is jár elemibe, az al- majd a főreáliskolát már Pesten végzi, aztán Budán a József ről elnevezett műegyetemnek lesz két évig a hallgatója. Ebben a két esztendőben rendszeresen publikálja közgazdasági írásait a Szegedi Híradóban, de azután, hogy 1867-től belép az országos statisztikai hivatal tisztviselői karába, úgy látszik megszakad a kapcsolata a szülővárosával. Szinnyei szavaival „iparagitátor” lesz a foglalkozása, aki a legkülönbözőbb pesti lapokban s a Pester Lloydban közreadott tanulmányaival, írásaival, külföldi hírlapi publikációival „a külföldi ipartelepeknek hazánkban való átültetését” célozza, hogy aztán főleg az áruforgalom statisztikájának elismert szakértőjeként forgalmazza tudását. Miután 1878-ban Párizsban a világkiállítás magyar anyagának felügyelőjeként, majd 1879-ben a székesfehérvári országos kiállítás főfelügyelőjeként működött, 1887-től átvette állományába a Magyar Királyi Kereskedelemügyi Minisztérium. Hivatali működését a vám- és külkereskedelmi osztályon, miniszteri főszámtanácsosi rangban fejezte be, valamikor az 1900-as évek elején: 1899-ban kapta meg a Ferencz József-rend lovagkeresztjét, hét évvel később a magyar nemességet. Szakmai publikációs tevékenységének gerincét az áruforgalommal kapcsolatos statisztikai kiadványok alkotják. Évekig szerkesztette a hazai ipartörténet fontos forrásmunkáját, a Kiviteli Címtárat, írt monográfiát az üveggyártásról, részt vett az ezredévi kiállítás hivatalos ipari és ruhaipari katalógusának összeállításában. De életműve legnagyobb hatású darabja annak a mozgalomnak a bibliája lett, amelyet ifjú emberként, már Pesten indított útjára: 1879-ben megalapította a társaságot, amely a tömeges névmagyarosítást szorgalmazta, s amelynek propagálására megírta négy kiadást is megért kalauzát, a Hogyan magyarosítsuk a vezetékneveinket című elméleti és gyakorlati útmutatót. A negyedik, bővített kiadás büszkén számol be az alapítás óta eltelt huszonöt év (pontosabban az 1881–1905 közötti időszak) eredményeiről. Azt írja Telkes, a hivatott statisztikus, hogy a Ferenciek Bazárjában megalapított társaság (később irodája az Attila úti családi házban működött) inspirálására 42 ezer 434 család változtatott nevet Magyarhonban. Felismerve, hogy „a magyar név politikai hitvallása a magyar embernek”. Huszonöt sűrűn nyomott oldalon sorakoznak a kötetben az ajánlott új nevek – tudomásom szerint ezt a forrásmunkát a történettudomány, az utókor egyszer sem elemezte –, bepillantást engedve azok gondolkozásába, akik a polgári nemzetté formálás-formálódás évtizedeiben az élére álltak ezeknek a törekvéseknek. A negyedik – és egyben utolsó – kiadás bevezetőjében Telkes leírja: már 1872-ben „Szegeden (a szerző szülőhelyén)” a Szege di Híradóban a zsidóság tömeges névmagyarosítását szorgalmazta, s hogy indokai már akkor is ugyanazok voltak, mint a társaság alapításakor: így érhető el az áhított cél, így fogadja be minden polgárát igazán a polgárosodó Magyarország „a nemzet igazi fiai közé”. Egy ház és más semmi... Telkes Simon portréfotója hátoldalára írt, életfilozófiáját is magába fogadó rövid curriculum vitae-je az Attila úti házat említi fel legfontosabb teljesítményének, büszkén hirdetve: azt (és a nemesi címet is) műveltségével, írástudásával szerezte. Ez az épület sokáig a 85-ös házszámot viselte a kapuja felett. Ha állna még, 123-as volna a száma. Nem a névmagyarosítás apostola építtette, de itt-ott bővítette, átalakította. Két utcára szolgált: udvara is kétszintes, lépcsős boltíves feljáró vezet a Logodi utcai házhoz. (Lehet, hogy mielőtt Simoné lett, azt más birtokolta, egy késői híradás szerint a fölső ház eredetileg a budai börtön igazgatójáé volt. Még talán rabokat is őriztek itt, ha betelt a várban az áristom.) 13 BUDAPEST 2009 december Dezső, akiről pletykált Krisztinaváros
