Budapest, 2009. (32. évfolyam)
12. szám december - Buza Péter: (Jórészt igaz) mese, mózeskosárral
A két udvart-épületet összekötő feljárónak volt a dísze a szobor, amelyről a húszas évek közepén ott élő leszármazottak, Dezső leányai elmondták Lestyánnak: a banánültetvényes nagymamát faragtatta kőbe a nagypapa. Mostanra az az egyetlen rajz maradt ránk róla, amely a riportot annak idején illusztrálta. Az Attila utcára épült házacskáról sokat tudunk abból a cikkből, amely Az Estben jelent meg dr. Kőszegi Imre tollából 1936 ja nuárjában, amikor is az épület megrogyott, s lebontása elkerülhetetlenné vált (Legenda a csúszó várhegy tövében, Az Est, 1936. január 17.). „A négyszögletes, elhanyagolt udvarról sötét helyiségek nyílnak, a rozzant ablakokon alig szűrődik be napfény...” „Az udvar végéből a hegyoldalba vágott lépcső vezet a felső, csinosabb épülethez. A lépcső fokai megrepedtek, két fele félelmetesen egymás felé hajol. Néhány nap óta cölöpök feszítik szét és az alacsonyan beékelt oszlopok között szinte négykézláb kell a lépcsőn felmászni.” Kőszegi az Attila utcai házba erős biztatásra az ablakon át lép be: „Hatalmas ebédlőterem, magas és tágas. Köröskörül ódon, faragott bútorok, a székek huzatja nemes kárpit, a falakon érdekes, öreg képek. – A Krisztina öreg lakói azt mesélik, hogy önök Ferenc Józseftől kapták ajándékba ezt a házat?” – Kérem, sokat beszélnek. A mi családunk is úgy tudja, hogy Telkes Simonné Szomert (sic!) Mária, akinek apja ajtónálló volt a kirá lyi várban, Ferenc Józseftől kapta nászajándékul ezt a házat, hozzá a Várban még két telket, meg a Mártonhegyen még egy telket. A házon kívül már csak a mártonhegyi telek van meg. – És mi volt a magyarázata ennek a fejedelmi bőkezűségnek? A király nem minden ajtónállójának a lányát szokta hozománnyal jutalmazni. – Nagyon szerette őt a király... az egész családot. Csak azt tudjuk biztosan, hogy Szomert Máriának fia született, ez lett Telkes Dezső. Levélborítékból fényképet vesznek elő. Tropikus fa tövében, ingujjban, sötét nadrágban fehér császárszakállas öregúr ül. – Ferenc József? – kérdem meglepetten. – Nem, ez Telkes Dezső.” Maga Kőszegi járt utána és publikálta most idézett kolumnás írásában, hogyan is került Telkes Simon tulajdonába ez a ház: „Az I-III. kerületi telekkönyv szerint a 270 négyszögöles telken nyugvó épületek tulajdonosa Telkes Simon és neje ... akik 1882-ben vásárolták az ingatlant 7300 forintért. A régi tulajdonos nevét ... a régi irattár rejtegeti. Schneider Anna virágárusnő volt a ház első tulajdonosa, tőle 4075 osztrák forintért Mihályffy Jenny Irma vásárolta meg 1861-ben. Juhász Endre és neje 1866-ban ... 6800 forintot fizetett érte. 1873-ban pedig özvegy Dvorzsák Paulina tulajdonába került ... 9000 forint vételár mellett.” Az özvegy örököseitől vette aztán meg Telkes az épületet, addig egy Alma utcai házban bérelt szobát – ez az utca ma a Déli pályaudvar üzemi területére esik, megszűnt régen. A Dvorzsák-gyerekek nevét is kibogarászta a lelkiismeretes hírlapíró: István, Károly, Ferenc, József és Franciska . Lehet, hogy a Ferenc meg a József egymáshoz tapadó névkettőse lett a királyi legenda alapja? Soha nem fog kiderülni. Minden esetre jól esik mégis leírnom ezt a lebegő mondatot. Az ember nehezen szabadul a meséktől. A főváros levéltára tervanyagában csak egyetlen rajzot találtam az ingatlanról Telkes idejéből. 1892-ben udvari toldaléképületet építtetett Bosnyakovits Jakab építőmesterrel. Ezen kívül egy egész sorozat tervlap sorakozik még a dossziéban: Fleischmann Oszkár és neje, született Krausz Margit ötemeletes bérházáról szólnak, 1938-as keltezéssel. Nevezett házaspár a budai Nyúl utcában lakott, a ma is álló bérházat a textilszakma üzleti sikereiből sikerült ide sikeríteni, a valószínűleg még 1936-ban lebontott Telkes-házkettős helyére. Végtelen történet Telkes Simon munkásságát soha senki sem érdemesítette eddig méltatásra. Részben maga is oka ennek: a tízes évek elejére-közepére a család szétesik, ő maga földrajzilag is visszavonul. A familiáris emlékezet s az elérhető egyéb források – ellentmondásos a kép – nem sokat segítenek abban, hogy pontosan kideríthessük a miértek és hogyanok részleteit. Ami biztos, Sonnert Mária, mielőtt Nicaraguába települt volna, Párizsba költözött, az egyik leányához. Többen is éltek közülük a francia fővárosban: Nóra, aki Alexandre Dumas egy távoli rokonához ment nőül, Magda, akiről csak azt tudjuk, orvos lett, s hogy annak leánya sokkal később kivándorolt az Újvilágba. S talán Ilona is, akinek sorsáról kétféle a mese. Az egyik változat Ducz Lászlónéé (azaz Döbrösy Károlyé). E szerint a teozófia híveként társaival együtt nekivágott a Himalája hegyeinek Krisztus lábnyomait keresni. Ő és a férje, Kaszab Miklós építész magukkal vitték néhány éves leánykájukat is: csak ő élte túl a sárgalázat, amibe a szülei belepusztultak. A másik változatot Kőszeginek mesélték el Dezső leányai és özvegye, akik 1936-ban az összedőlni készülő Telkes-házat lakták: „Kaszabné Telkes Ilonka bosszúálló indiánok áldozata lett, egy mahagónifát szállító tutajon indiánok meglepték és meggyilkolták. Hozzátartozói már csak fejetlen holttestét találták meg.” A családból az első tengerentúli honfoglalók valamikor a tízes évek közepén-végén érkezhettek meg az Újvilágba. Simon nagy valószínűséggel az első háború éveinek valamelyikében vonult vissza nyaralójába, a Tátra egyik festői völgyében kiépülőben lévő nyaralótelepre, Fenyőházára (utolsó posta: Gombás, azaz Lubochna). Itt élt 1932. december 29-én bekövetkezett haláláig. Sírja a helyi temetőben az útszélesítés áldozata lett. Nagy a csábítás, hogy Aladár és Ernő nevű gyermekeiről is szó essék itt még, 14 BUDAPEST 2009 december Telkes Aladár és famíliája
