Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Kirschner Péter: Határátlépés
18 BUDAPEST 2009 november Budapesten elég sok groteszk helyzet adódik abból, hogy a három önálló városból büszke nagyvárosként egyesült Budapestet ma 23 önálló királyság alkotja, és egy 24. próbálja azokat valamilyen módon egységbe terelni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Pedig az ott lakókon kívül aligha érdekel valakit, hogy az utca egyik vagy másik oldala melyik kerülethez tartozik. Különösen igaz ez a nagy átmenő forgalmat lebonyolító, a turisták számára is vonzó belső kerületekre. A városlakók többsége jóval szűkebb területet lát, közvetlen környezetében szeretné jól érezni magát. Kérdés: ezt egyszerűen elvárja-e a főváros és a kerületek vezetőitől, esetleg tesz is érte valamit? A Studio Metropolitana Kft. nemrég elindított „Köz-helyek” programja éppen azt célozta, hogy a város polgárai saját utcájuk, közvetlen lakóhelyük vagy éppen kedvelt helyeik igazi gazdái legyenek, akik képesek nem csupán élvezni a hely előnyeit, de azt otthonosabbá is tudják tenni. Ennek a programsorozatnak volt érdekes állomása az Utcafesztivál a Rákóczi úton, a város egykor szebb napokat látott bevásárló sőbbi piarista rendházban. Ebből számos logisztikai elem következett, a két egyetemi büfé mellett (az egyiket félemeleti büfének hívták, a másikat simának) a közeli helyek szinte mindegyike játszott, a Váci utcában az egyetem épületével szemben lévő Nárcisz presszó (melyet regnálásunk idején kereszteltek át Remy Martinra) éppúgy, mint a kissé távolabbi Muskátli meg az Anna, aztán az egyik Klotild-palota aljában terpeszkedő Belvárosi Kávéház, valamit az Egyetemi könyvtárral srévizavi fekvő Eötvös Klub és persze mindenekfelett az Ibolya, amelyet már akkor, néhány évvel megnyitása után Ibolya tanszékként emlegetett a nagyérdemű publikum. A tanszék utótag persze a hely kiemelt fontosságára utalt. Hogy mely évfolyamok mely vendéglátóipari egységet ajándékozták meg az önálló tanszéki ranggal, az, amennyire a visszaemlékezésekből látom, erősen változott az évtizedek során. A mi időnkben például a mondott presszó mellett csak két borozó, az Izsáki meg a Grinzingi érdemelte ezt ki – csak annyit mondok, nem a bor minősége okán. A névsorok tehát változtak az időben, egyetlen állandó elem volt, és az az Ibolya. Az Ibolya tanszék volt már a fölöttünk járó évfolyamoknak éppúgy, mint azoknak, akik a gyerekeink lehettek volna. (Konkrétabban: voltak. A nagyobbik lányom például több időt töltött ott magyar szakos hallgatóként, mint az apja húsz évvel korábban. Igaz, neki könnyebb volt, őt nem várta otthon egy kisgyerek. Engem viszont igen. Ő.) A felsorolt helyek szinte mind elestek azóta (a Nárciszból sztriptízbár lett, a Belvárosiból játékkaszinó, az Eötvös Klubból Centrál, az Anna feléből – nyílván az Anból – a hamburgerek királya), és az Ibolya is hosszan aludta téli álmát (előtte meg átalakított tetszhalott volt évekig), de most, íme, felébredt. Kapott egy kis médiavisszhangot is, híres emberek egész sora emlékezett vissza a régi, még hírtelen időkre, Réz Andrástól Bereményi Gézán át Török Ferencig mindenkiről kiderült, mennyi köze van a mondott egységhez, és nyilatkoztak az új tulajdonosok is. Régi barátok ők, egykori Eötvös-gimnazisták, kik maguk is mennyit, de mennyit ültek egykor itt, és jól emlékeztek a kedves felszolgálónőre, a tapétára és szocialista unicum semmivel – de különösen a valódi unicummal – össze nem keverhető ízére. Egyszóval nem egyszerűen üzleti vállalkozásról van itt szó, olvasom, hanem igazi misszióról. Nemzedékek vágyának beteljesüléséről. Belépvén egyszerre hőkölök az azonosságok és a változások láttán. A tér persze nem változott, elöl egy szűk téglalapnyi placc, aztán hátrafelé még két és félszer annyi, erősen elvékonyodva. Oda ültek régen a szerelmesek meg az összeesküvők – ott örök félhomály fogadta őket. Van azonban emelet is, mely régen nem szolgálta a vendéget. Afféle raktár volt, a sörösládák a lépcsőkön sorakoztak katonás rendetlenségben. (Önkéntes sereg.) Most ott is asztalok, székek. A bejárati tér megtartotta eredeti funkcióját, de a felújítás után mintha egy kissé retróbb lenne a retrónál. Harsányabbak a narancsszínek, mint az eredetiben. S az az originális wurlitzer az ajtó mellett, az igazán az ötvenes éveket idézi. (Amerikában.) Hanem hátul mindezt kettővel kell szorozni. Ilyen piros skyfoteleket már elképzelni is nehéz. (Pedig ezek itt mind eredetiek.) A térelválasztó elemeken ikonikus tárgyak és dobozaik a hatvanas évekből, és az itallap is inkább ezeket az időket idézi. (Egy cukrászsütemény igényével bármelyik felszolgálót zavarba lehet hozni.) De a legnagyobb zavart megjelenésem okozza. Látszik, hogy nem illek az Ibolyába. Túl vasalt vagyok hozzá. A pincér elnézően mosolyog, a huszonéves törzsközönség (előttük könyvek, kézzel írt jegyzetek) csodálkozik. Már azon vagyok, hogy elnézést kérek, de aztán inkább csak egy kávét. Elvégre nem szórakozni jöttünk. Hanem miért is? ● Határátlépés Erzsi és Józsi találkozása szöveg: Kirschner Péter, fotó: Sebestyén László CIVILIÁDA
