Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Zeke Gyula: Dürer-kert
ségkívül nagyszabású tervei valóra váltása elôtt érdemesnek tartotta bérbe adni a helyet a Dürer-kert létrehozói számára. Mert nem akárhol vagyunk. Itt, egy ma már nem létezô villában töltötte élete utolsó nyarát Deák Ferenc , ezt a telket vásárolta meg az 1890-es évek elején a Magyarországon 1883-tól (elôször Esztergomban) megtelepedô Szent(séges) Szív (Sacré Coeur) Szerzetesnôinek Társasága, s építette fel rajta templomát, melyet 1895-ben szentelt fel Vaszary Kolos hercegprímás. Az 1948-as államosítást követôen a több épületbôl álló, s tágas zöld terekkel körülvett telek az MDP, majd 1956-tól az MSzMP Politikai Fôiskolájának adott helyett, az ELTE említett intézetei pedig 1989 és 2006 közt székeltek ott. (A Café Dürer 1995-tôl) Az említett templomot a „román építôstíl valódi kis remeke”-ként említi az intézet 1931-es értesítôje, de még az 1947-es évkönyv is így beszél róla: „Innen hullámzik az élet és keresi célját már a legkisebb növendék is.” Az oltár félkupola-terét jóideje betonfal óvja a feltámadásra váró szemektôl, ám a fôhajó említett – ezer fô befogadására is alkalmas – csarnoka a Dürer-kert 2008. május közepi nyitása óta visszanyert valamit egykori szakralitásából. Fennállása elsô évében is számos koncertnek, s a legkülönfélébb zenekaroknak és zenéknek adott már teret. (A Dürerkert jobbára zenei programjai elérhetôk a hely vonzón felépített és rendre naprakész honlapján: www.dürerkert.com) Ám nem csupán a zene szentélyévé vált a valahai templom, valamiképp minden a mûvészi és civil szakralitás érzését kelti itt. Az egykori kávézó fô tere, a két utcafronti épületet összekötô tág átmenô tér, szó volt már róla, ma az Ajtósi Dürer sorra nyílik. A meleg hónapokban annak idején is kitelepedhettünk az udvarra, ám a kávézó asztalai, szófái, székei és minden tartozéka a helyükön maradtak, a nyári szünteben viszont bezárt a hely. Most hatalmas félkör alakú pult áll a fekete zongora helyén, asztalok és ülôalkalmatosságok viszont egyáltalán nincsenek. Mintha a valahai központi tér ez idô szerint szinte csak a kertbe való belépés testi és szellemi elôkészítését szolgálná. Indulunk is az udvar felé, amint lehet, s majd csak késôbb fogjuk megtekinteni az egykori büfét, amelynek megnagyobbított tere ma a maga másfélszáz négyzetméterével a kisebb koncertteremnek ad helyet. (A lépcsôn fölmenet, ahol azok a falhoz tapadó gesztenyeszín márványasztalocskák álltak, kilátunk a férfi mellékhelyiség tetejére, melynek fehér öntöttvas asztalánál egy félkarú hölgybábu és egy koros plüssmackó ül. Kávézik a hölgy, sört ivott a mackó, széke lábánál egy rumosüveg pihen.) Mivel hétágra süt a nap, a balra nyíló zárt terek is üresek most. Juhász Gyula barátom állandó kávéházi képeslap-kiállításának szobájában ma két csocsó várakozik, s ott áll még az a háború elôtti telefonfülke is. A népes társaságok befogadására alkalmas belsô traktusok szônyegei és szocialista bútorzata már ismerôs stílusként köszöntenek ránk, számos helyen látunk mostanában ilyesmit. Mondom, mindez késôbb derül csak ki, annyira sietünk mihamarabb kijutni a szabadba. Kert ez valóban, nem udvar. Megtervezett, jól megcsinált és folyamatosan rendben tartott óriási tér, fákkal és bokrokkal, melybe az ugyancsak egykori Ráckert tán hatszor is beleférne. Három oldalról épületek határolják, ám mintha a Zichy Géza utca kissé távolabbi fái is mind ide zöldellnének, s ide küldenék illataikat. A Ráckert nem véletlenül jut az eszünkbe. Ha a kavics ott derûsen csikordult a talpunk alatt, itt szinte elnyeli lépteinket a murva fehér ôrleménye. (Csikkeket sem látunk, ami kisebbfajta csoda, mert az ilyen finom ôrleménybôl csak hosszas veszôdség árán lehet kimazsolázni ôket.) Ha amott zavart, hogy plasztik pohárból kell innunk a sört, hát itt hûvös üvegkorsóba kapjuk. Ha ott úgy éreztük, értünk kék az ég, és a betonberuházással elvették tôlünk, hát itt visszakaptuk. S ott is, itt is mintha ugyanazokon a székeken ülnénk. A helyet egyébiránt szimpatikus – s mint másutt is láttuk már: ezúttal sem vendéglátós képzettségû – baráti társaság mûködteti. Középütt emlékmûszerûen áll egy száraz fatörzs, a sarokba óriás színpad tapad, távolabb a fák alatt ping-pongoznak, és sokaság esetére további két pult is kinyit szolgálatunkra. (Van belôlük egy-egy a kisebb és a nagy koncertteremben is.) Ha kik hat méter magasban óhajtanak kávézni, sörözni, négyen egyszerre is föltelepedhetnek a számukra épített vasvázas magaslesre. Vigyázniuk kéne fölmenet a csigalépcsôn, ha a megfelelô pontra gondosan odaerôsített szivacs nem védené a homlokukat. A tágasan elhelyezett asztalok opálos, narancssárga és céklaszín plexilapjai a kert légterébe feszített huzalok izzósorának színeivel feleselnek, az égen Ferihegy felé fehér hasú cetek úsznak. Tûzô nap és esô esetén jól jönnek a különféle világitalokat reklámozó négyszögletû ernyôk. Pétanque-pálya is van: „Golyók a poharassrác zacskójában ...” tudatja velünk a felirat. A belépô épület udvar felé esô felén este és éjjelente (mert reggel ötig tart nyitva a hely), fáklyák égnek, mint a poliszokban. Koromnyomuk festmény a falon. ● 38 BUDAPEST 2009 június
