Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - A "Sándor" - Részletek Sándor Paula emlékirataiból
32 BUDAPEST 2009 február minden szempontból logikus és megfelelô volt. Élete végéig mélyen és határtalanul tisztelte anyámat, aki ezt mindenki másnál jobban megérdemelte. Szüleimnek két gyermeke született, bátyám Leó, aki kisgyermek korában meghalt és én. Legkedvesebb gyermekük elvesztése miatt soha nem vigasztalódtak meg. Leónak és nekem sokféle erôpróbában kellett bátorságunkat és ügyességünket bizonyítani. Mi minden kérést teljesítettünk, de a bátorságot csak színleltük. Szörnyen féltünk, amikor például Apám arra kért minket, hogy fussunk elöl, majd hûséges Hektor nevû vadászkutyáját „Apport” szót kiabálva utánunk „heccelte”. Ha erre a jelenetre visszagondolok, még ma is kiráz a hideg, szinte hallom a kutya lihegését a fülemben, minden pillanatban attól rettegve, hogy elkap, majd földre teper minket. Persze Hektor – akit egyébként nagyon kedveltünk – nem bántott egyikünket sem, hanem békésen megnyalogatott, s végül nekünk is tetszett a játék. ... Nem beszélek a sok száz lovas vagy kocsis bravúrról, amelyeket apám véghezvitt. Nagyrészüket megörökítették az un. Sándor-albumban is, így elég ismertté váltak. Minden, ami a könyvben található, megfelel az igazságnak. Apám két legjobb barátja Clam-Gallas Eduárd és Pálffy Mór gróf, akik gyakran szemtanúi voltak a lovas bravúroknak, az albumot látva kijelentették: „Lehet, hogy nem hiszik el a történteket, de nincs egy jottányi túlzás sem bennük, sôt még keveset is mutatnak a valóságból.” Én is úgy gondolom, hogy hallatlan merészségét senkinek sem sikerült megközelíteni. ... Apám a szó legteljesebb értelmében császárhû volt. Császáráért mindent, akár az életét is feláldozta volna. Amikor Magyarországon kitört a forradalom, s a forradalmi kormány el akarta kobozni a javait, így szólt nagy nyugalommal: „Vegyék csak el, császárom majd ad nekem és családomnak egy szelet kenyeret, hogy ne haljunk éhen.” ... A sok esés, különösen egy Linz mellett történt súlyos baleset következtében – amikor a kocsiból kivágódva fejét egy vaskerítésbe verte – elmezavar alakult ki apámnál. Az értelme elsô ízben 1850-ben a bécsi nemesi kaszinóban borult el. Mindent darabokra akart törni, s megkötözve kellett ôt hazavinni. Ezek után Prágába vitték korának egyik legjobb elmegyógyászához, doktor Riedlhez ideggyógyászati kezelésre. Hat héten keresztül tombolt, az orvosok nem találtak magyarázatot arra, hogy miként is vészelte túl a szenvedéseket. Talán erôs szervezete segített ebben. Szeretteihez másfél évvel késôbb tért vissza, de már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Bár képes volt emberekkel kommunikálni, s a vele folytatott néhány mondatos beszélgetéskor senki nem észlelte szomorú állapotát, de hosszabb együttlét, társalgás során feltûnt zavart viselkedése, gyakran ismételte önmagát. A császár és környezete soha nem felejtkeztek el apám dinasztia iránti hûségérôl. Sophie hercegnô és Ferenc Károly királyi herceg minden nyáron magukhoz hívták Ischlbe. A hercegnô meghatóan kedves és gondoskodó lévén, ilyen alkalmakkor nem hívott idegeneket az udvari ebédre csupán azért, hogy „apám örömmel és zavartalanul mesélhesse el régi történeteit”. Nagyon szomorú volt ilyen állapotban látni az egykor oly életvidám, féktelen és szikrázó szellemû férfit, ahogy lassan élete végéhez közeledett. A megváltó halál csupán huszonnyolc év múlva, 1878. február 23-án következett be. Holttestét 1878. tavaszán szállították haza Bécsbôl Bajnára örök nyughelyére. Az állomásról négy tüzes fekete paripa húzta a koporsót szállító fogatot. Amikor a halottaskocsi a templomhoz ért, a lovak megmagyarázhatatlan okból elszabadultak, és vágtázni kezdtek. Csupán az öreg kocsis – aki gyakran volt kísérôje apámnak fiatal korában – lélekjelenlétének volt köszönhetô, hogy sikerült ôket egy csûr felé irányítva megállítani, ahol szinte összeroskadtak. A gyászszertartás után a koporsót a bajnai sírkápolna elkészültéig átmenetileg Gyarmaton helyezték el. A holttestet csupán a kápolna felépülte után helyezték el ünnepélyesen Bajnán. Hihetetlennek tûnik, de az egyik fogat újra elszabadult, s az állatokat csak nagy nehézségek árán sikerült megfékezni. A „Sándor” lovai valószínû ilyen vad módon akarták megadni a végsô tisztességet uruknak. ● (Részletek Sándor Paula emlékiratából. Fordította: Sántháné Antal Sára) Valamelyik jobb sorsra érdemes lovával parádézik
