Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Zeke Gyula: Déryné Bisztró
Az elmúlt négy év során harmadszor adódik lehetôsegem újra (s újat) írni a Dérynérôl. Elsô ízben e hasábokon, a Kávézók kalauza sorozat részeként vehettem szemügyre a szocialista cukrászda- és presszókorszak egyik legkedveltebb helyének végnapjait (Caffé Déryné – 2004/4, 10-11. p.), utóbb a sorozat címét viselô, Frankl Alioná val közös budapesti kávés bedekkeremben (Kávézók kalauza. Budapest, 2005, Enciklopédia, 32-33. p.) néztem be az átalakított, akkor már Café Bonjour – Déryné nevet viselô kávézóba, most pedig a Déryné Bisztró mindenestôl újjászületett falai közé vezethetem olvasóimat. Amikor a Café Bonjourban testet öltô elsô átalakulása esélyeit latolgattam, magam is bizonytalan voltam, vajon a kávés forma újabb hosszú ciklusíve indul-e útnak a nagymúltú sarkon, vagy a hely az új korszakra berendezkedô nagy átváltozás egyik állomásához ért el csupán. A Café Bonjour mindennapjait szemlélve mindenesetre hamar láthatóvá vált, hogy a Déryné szocialista presszókorszakot követô álmatag klasszicizálódásának másfél évtizede véget ért. A régi vágású krisztinai törzsvendégek, zongoraszóra csevegô, fehér hajú hölgyek, krémest eszegetô, reszketeg nyakú öregurak, nyûtt párok, s a város minden szegletébôl odavetôdô magányos kávézók bizalmatlanul topogtak a számukra túl hideg, túl átlátszó, túl fehér térben. Néhányan megpróbáltak ugyan visszatelepedni, ám árván pislogtak a csupasz ablakokban, majd pár hónap múltán szétszéledtek és elmaradoztak. Közéjük tartozván nem sok örömöm telt e változásban, ám fôként az szegte kedvemet, hogy a Déryné láthatólag nem lelte meg új egyéniségét, s nem tett szert újfajta törzsközönségre. Idô kérdése volt csupán, mikor adja be a kulcsot. Amikor azután ez 2006 nyarán – a bérlet egyidejû lejárta miatt a Döbrentei téri Erzsébethíd eszpresszó zárásával egy napon – hirtelen bekövetkezett, sokáig semmi nem történt, majd az I. kerületi önkormányzat újabb pályázatának nyertese, a televíziózás hôskorából ismert bemondó, Kovács P. Jó zsef, felesége, Mercsényi Marietta valamint gyermekeik, Brigitta és Kristóf foghattak hozzá a hely nagyszabású átalakításához. Már a munkálatok során, kívülrôl is lehetett látni, hogy nem egyszerûen a régi belsô tér újfajta berendezése zajlik a régi alapterületen, hanem olyan átépítések, amely a sarokház egészének lehetôségeit aknázzák ki eddig soha nem látott módon. Aki ismerte a hajdani Auguszt cukrászda nagykávéházi belsô teret idézô felvételeit, és ránézett a Caffé Déryné által nem teljesen belakott, egykor emeletes, az ostrom óta azonban földszintesként megmaradt, és úgy-ahogy helyreállított épületre, láthatta, hogy az – kihasználatlanul ugyan, de – azóta is hordozza e nagykávéházi adottságokat. Az új hely 2007. novemberére el is készült, ám egy-egy hatósági engedélyre várva csak az év végén nyitott ki. Kereken száz évvel azután, hogy a már 1870 óta a Krisztinavárosban tevékenykedô Auguszt Elek fia, Auguszt József a szomszédos Krisztina tér 1. alá helyezte üzemét és üzletét. A vendéglátás ismerôi tudják jól, hogy a helyek döntô részének sorsa mindjárt a nyitás pillanatában eldôl. Azt gondolnánk, hogy a siker vagy a kudarc okai megragadhatóak, ám ez általában csak egy pontig igaz. A dologban mindig marad valami megmagyarázhatatlan, ám döntô lélektani elem. Nos a Déryné Bisztró esetében a nyitás pillanatától látnivaló volt, hogy sikerre van ítélve. Az egykori belsôre csak nyomokban emlékeztetô új térképzés legátütôbb belsôépítészeti eleme szinte az utcára beszélt már hónapokkal a nyitás elôtt. A Krisztina körút-Roham utca sarok derékszögét negyvenöt fokban felezô hatalmas ovális pult tengelyében – egymástól úgy három méternyi távolságban – két oszlop állt, s köztük ott feszült a világító „Bisztró” felirat. Az idôsebb nemzedékek számára oly ismerôs neonírás nem csupán a szocializmus kori fôváros nyilvános tereinek e tekintetben oly egységes fény- és formavilágát idézi meg, de egyszersmind a két világháború közti Budapestet is. Az egyszerre kávés és gyorséttermes névforma pedig a mûfaj szülôvárosát, Párizst hozza közénk, ahová a szó egyébiránt bájos módon az oroszból (büsztro) jutott el, Napóleon katonáinak maradéka vitte haza. Beléptem hamar magam is a szélfogón, mert – mint minden egykori kávéházunkban – itt az is van újra, tágra tártam a szemem, és elkezdtem ismerkedni az új idôk új falaival. Mintha Augustus császár egyik nyári lakába léptem volna télen, súlyos és nemes anyagok közé, felszerelve a mai idôk technikájával. Kijelenthetem, nincs kávés hely Budapesten, amely ilyen nemes anyagokból, ilyen dúsan, s ennyire minden apró részletre kiterjedô figyelemmel épült volna meg, s amelynek térmeghatározó és másodlagos elemeit ugyanakkor eny nyire egyetlen és erôs belsôépítészeti látomás hatná át. Mindössze a Roham utcai szárny alapvonalai követik valamelyest az egykori presszótér elrendezését, a pianínó nagyjából ott áll, ahol a valahai zongora, a 33 BUDAPEST 2009 február ÖRÖKKÁVÉ Déryné Bisztró szöveg: Zeke Gyula, fotó: Kovács P. Kristóf
