Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - A "Sándor" - Részletek Sándor Paula emlékirataiból
– Nem fogok többé könyörögni, nem akarom, hogy koldusnak nevezzen! Megtartotta szavát. Nagyapám borzasztó szigora különös módon csak kis dolgokban nyilvánult meg, ezekben kegyetlenül kínozta gyerekeit, míg a nevelésükkel és taníttatásukkal igazából nem törôdött. Így történhetett meg, hogy a ragyogó képességekkel rendelkezô fiú gyermekkorában semmilyen képzésben nem részesült, csupán tizenhét éves korában, Sándor Vince gróf halála után, kezdte a legszükségesebb dolgokat autodidakta módon elsajátítani. Ekkor azonban már a saját ura volt. ... Vince gróf soha nem engedte meg fiának, hogy lovagoljon, vagy vadásszon. Ô ennek ellenére – azt gondolom ez vitathatatlan tény – korának legjobb lovasa lett, s vadászként is a legjobbak között tartották számon. Bajnára költözve nemcsak a birtok kormányzásának „gyeplôjét”, de lovaiét is azonnal saját kézbe vette. A kocsiból kiszállva az istállóba sietett, s kiadta a parancsot, hogy nyergeljék fel az általa elsôként megpillantott gyönyörû angol telivért. Öreg nevelôje, egy bizonyos Kosztarovics, aki az öreg gróf halála után is a Sándor háznál maradt, a következô megjegyzést merészelte tenni (annak ellenére, hogy már a hétéves fiútól is félt) – Meg kell tanulni lovagolni, nem szabad felülni tüzes paripára csak úgy, ez a ló biztos ledobja a gróf urat! – Akinek elôbb tanulnia kell a dolgot, soha nem fog jól lovagolni! – válaszolta az ifjú, majd felpattant a paripára. Mindenki csodálkozására simán ment a dolog. Apám úgy ült a lovon, mintha rászegezték volna, majd körbe táncoltatta, olyan ügyesen, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Kérésére kifeszítettek egy rudat, ezt többször átugratta, végül kiadta a parancsot, hogy oldják el a nyereg szíját. Kérését félelemtôl remegve teljesítették. A lovasok legbátrabbja lehajolt, félredobta a nyerget és továbbhajtva többször átugratott egy fix akadályt. Az emberek tátott szájjal figyelték a mutatványt. ... Tény, hogy apámnak mágikus hatalma volt a lovak felett. Késôbb, amikor már a saját istállóját naponta meglátogatta, rendszeresen megtörtént, hogy a néven szólított állatok apám hangját hallva úgyszólván „kábulatba” estek. Megismerték urukat, mesterüket... Angliai látogatása alkalmával általános elismerést vívott ki különleges lovagló tudományával. Alig két hét alatt az ottani sportvilág neves alakja lett. A Melton Mowbrayban rendezett, úgynevezett „Parforcejagd” versenyen mindenki csodálta bátorságát, ügyességét és mesebeli rettenthetetlenségét. A lókereskedôk arra kérték, hogy próbáljon meg betörni olyan lovakat, amelyekkel korábban senki nem boldogult. Az egyik legismertebb kereskedô, név szerint Anderson egy csodálatos paripát mutatott apámnak „Ha ön ezt az állatot ráveszi, hogy ne vesse le azonnal lovasát, felajánlom önnek potom 100 fontért!” Apám ráállt az üzletre, így a lovat Meltonba hozták. A megbeszélt helyen oldalra vezették a paripát, apám azonnal felpattant a hátára. Ebben a pillanatban a ló felágaskodott, majd azonnal nekiiramodott. Valószínûleg apám „lovas-mûvészetének” köszönhetôen az állat lassan kezdett megnyugodni, s amikor ez tökéletesen megtörtént, ló és lovas visz szatértek a gyülekezôhelyre, itt várakozott a halálra rémült lókereskedô. Apám könnyû vágtában közeledve így szólt hozzá: „Kiváló paripa, hálásan köszönöm az ajánlatát, holnap megkapja a pénzét” Anderson ekkor így szólt az ott összegyûlt urakhoz: „That is not a man, that is the devil”. (Ez nem ember, hanem maga az ördög.) ... Szüleim Bécsben ismerkedtek meg. A zabolázatlan, vad férfinak éppen a legnôiesebb hölgy nyerte el tetszését. A nemes, nyugodt, elôkelô tartás, szellemesség és gyönyörû külsô lenyûgözték, és megkérte a kezét. Anyai nagyapámat nagyon meglepte a lánykérés, szóvá is tette aggályát, hogy szerinte két ilyen ellentétes jellem nem illene össze. Anyám azonban viszonozta apám érzéseit és a házasságkötés létrejött. Mindenki számára rejtély volt, hogy anyám csendes és visszahúzódó természete hogyan kelthetett szimpátiát és szerelmet egy ilyen féktelen férfiban. Számomra egyszerû a magyarázat. Általában a teljesen különbözô egyéniségek vonzzák egymást. Apám, nagyon okos ember lévén nyilván úgy gondolhatta, hogy hozzá csak egy nyugodt, megfontolt asszony illik. Nemes szellemû ember lévén pedig szerette a jó modort, disztingvált külsôt, így döntése 31 BUDAPEST 2009 február Sándor Móricz, a kisgyermek
