Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Horváth Júlia Borbála: Keleti sakk
viszont felébredt benne az oly régóta alvó játékos, aki cseppet sem hátrál most. Sôt, megpróbálja, újból megpróbálja: ördögi tervet eszel ki, csak hát megint késésben van, mint ez a sülysápi itten, nemhiába: a hely szelleme derekasan megdolgozik áldozataiért. Sötét meglepôdik a válaszlépésen, most elôször néz föl, mélyen bele a világos szemekbe, vizsgálgatja, miféle szerzet ez a helyi járat, aki ilyen állásnál szinte kaszparovi fordulattal merészelt elôállni, melynek hatására sötét egyik tisztje végleg, egy másik pedig két lépésbôl lett pályán-kívüli. Felhorkan a mikroklíma, a taxikínálgatók mind köréjük gyûlnek, az albérletajánlgatók és a lángossütôk már vagy öt perce odahagyták a zsírosnak ígérkezô délutáni üzletet, a sakk-kollégák sorra mondtak nemet az addig magukat kéretôk könyörgésének, végül a teljes stáb ott szorong a kilenc per bé vágány végibe’, hogy lássanak csodát. Világos azonban ezúttal mértékletes józanságot követel magától, latolgatja, nemcsak tisztáldozat-e, amit lát, nemcsak valamiféle vezércsel készülôdik-e az orra elôtt; mert hát tart ettôl az idegen suhanctól, aki a félévszázada dédelgetett „mi lett volna, ha...” – álmait készül összezavarítani a vacak gambijával nyert elônnyel. A hangulat tetôfokára hág, néhányan már úgy vérszemeznek sötéttel, mintha egyenesen ôk készülnének megfordítani a meccset, és sejtik, amit világos hinni sem mer. Közben egy kiborult bôrönd és két lehorzsolt gyerekkönyök keserves következményei próbálnak versenyre kelni a sakk-adta izgalmakkal, de mind csak színes epizód a sötét király rémült meneküléséhez képest. Világos érzi, hogy kezd visszatérni belé az élet. A régi délcegséggel, határozottan, mégis megfontoltan cselekszik, és csak úgy mellékesen megengedi magának idézni a régi Hunyadi téri nyugdíjasok kabalamondókáját – ez a cambridge-i vagy kicsoda meg értsen belôle, amit tud: „ec cer élünk, eccer élünk, egy parasztot leccerélünk”. És valóban. Persze sötét sem hagyja magát, és a nagy Bobby Fischer – vagy bárki – legszebb, ilyesmi helyzetekre tartogatott húzásai után kutat emlékezetében, végre valahára megtalálja, ujjainak kiadja a parancsot, és a sakkértôk egy emberként felhördülnek, a tájékozottabbja az egyre forrósodó rekkenet ellenére bundát emleget, persze csak mindenesetre. Világos csettint, erre aztán tényleg nem számított, de már rég kész a terve, ô bizony végigmegy ez egyszer a maga útján, még, ha elesik is a fontos nyereménytôl, és elveszíti közben a forintost is. Gyors gyalogáldozatot mutat be, miután reményei szerint végre méltó ellenfélnek mondhatja majd, hogy: sakk! Vagyis: chess, my friend, chess! Sötétnek határozottan tetszik a móka, kigyúlt arccal kombinál, kalimpál, magában magyaráz, mígnem valamely rejtelmes úton agyának e pillanatban használaton kívüli rekeszébôl elôbukkan a feleszmélés, amit a mûsorközlô is csak megerôsíteni tud, hogy: „az EN 269-es Kálmán Imre Inter city Budapest-Altona-Hamburg útvonalon egy perc múlva indul. Tessék felszállni a vonatra!” Sötét futó kézfogása a levegôben csattan, világos, hogy ha azonnal el nem indul, akkor már hiába indul, futtában felajánl egy vidám remit (a tömeg tiltakozik), messzirôl odavet egy gondtalan bye-bye-t, és haladéktalanul elhúz hûvösebb vidékek felé. A világos bábuk tanácstalanul várják a bevégzést, a sötétek érzik a megúszást, s miután napirendre tértek, peckesen újból csatasorba rendezôdnek, mert már mindannyian elmondhatják: nemzetközi porondra léptek. ● 31 BUDAPEST 2008 augusztus
