Budapest, 2008. (31. évfolyam)
3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Szittyák. Vagyis skíták.
Elôször is nem volt a Honfoglalás. Legalábbis nem úgy. Persze mondják mondák, dalok, történelemkönyvek, filmek, és ünnepélyek is emlékeznek rá a mai napig, de azok sem pontosan, hogy mi történt. És a Volga-Káma, Ob és Jenyiszejhelyszín is helytelen. Hogy Levédiában, meg Etelközbôl, és hogy avarokkal, meg kazárokkal... Ugyan már! Na, és a finnugor rokonság... Szegény ugor-szakosok az egyetemen, csak keresik, kutatják a hason-szavakat – mindhiába. Verecke? Az már valósabb valami, és a csodaszarvas legendája. A turul is, de a csodaszarvas régebb óta. A szittyaôsök kemény vadkeleti fickók voltak, a Fekete-tengernél indultak be, végigvágtattak kelettôl nyugatig, visszacsapódó, modern csodaíjakkal dolgoztak. A szarvas-ôsanya gyermekeinek tartották magukat, a pajzsukra is föltûzték a képét, hogy isteni védelmet kérjenek. A szarvas ugyanis nem más, mint a Nap, Isten földi jelképe, s ha a szittya a szarvas gyermeke, akkor ô tkp. Isten gyermeke, és ezáltal a csodaszarvas egyenlô az isteni gondviseléssel, ami Hunor t és Magor t is Pannóniába vezényelte. Tetszik érteni? Nem? Akkor tessék szíves megnézni a Tápiószentmártonban elôkerült pajzsdíszeket! Színarany lemez mindkettô, a szittya-ötvösmûvészet remekei. Vagy a tatárlaki korongok három-hétezer évesek. A rokonság márpedig kötelez. Nem véletlen, hogy manapság annyian íjászkodnak. Az az igazi hideg lôfegyver! Tiszafából jókat lehet készíteni, a pusztai lovas népek mindnyájan olyat használtak. Persze másoknak is van specialitásuk, az angoloknak a robinhúdos botíj, a kínaiaknak a bambuszíjak, újabban az excenteres összetett íj a divat; de az igazi mégis a hagyományos, magyaros íj. A karjai eredetileg szürkemarha-tülökbôl készültek, a szaruréteg tízszerte ellenállóbb a mûanyagnál, és bírja a hasi oldalon jelentkezô zömülést. Ha valaki kéri, vásárolhat komplett marhatrófeát is. Hatvanezer az ára. Oldalvást csinos bôrpuzdra illik, benne lóbosszantó vagy szkítahegyû nyílvesszôkkel. Az ügyesebbje átlôtt vele a Boszporuszon – nyolcszáz méter –, de még négyszázról is halálos sebet ejthetett vele. Vagy ott vannak bizonyítéknak a mátraaljai asszonydíszek. Azok a mai napig feltûnôen hasonlítanak a szittyakirálynô koronadíszeire. Na jó, a hazait szövetszalagból varrták, a kintit aranyszalagokból, Szittyák. Vagyis szkíták. Szóval a hunok, hungarusok, ungárusok szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Állítólag Magyarország amolyan multi-kulti-hely. Pincehelyiségek mélyén, piacok standján, plázák vitrinében és számítógép-képernyôk akciós villódzásában fellelhetôk a retrográd szub-mûvészet gyöngyszemei. Ám az ezoterikus indiai akril-köpeny, a varázserejû kínai tucat-csodagolyó, az ántikolt afrikai gipszszobor és az egzotikus thai masszázscseppek licencszerzôdését hiába keresnénk. Holott van nekünk saját múltunk és ahhoz kapcsolódó eredeti tárgykultúránk, ahonnét meríthetnénk. De rendezzük elôbb közös dolgainkat. 10 BUDAPEST 2008 március
