Budapest, 2008. (31. évfolyam)
3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Szittyák. Vagyis skíták.
csodájára is járt a világ akkoriban. Igen, igen, a világ, pontosan kétezer-ötszáz évvel ezelôtt. Még hogy 896. Vagy 895? Még arra sem vették a fáradságot az újtörténészek, hogy pontosan kitalálják az évszámot. Pedig Anonymus is megmond ta, hogy a magyarok kétszer rohantak ki szittyaországból, hogy azután a Kárpátmedencében végre erôszakmentesen újraegyesítsék a nemzetet. Hogyhogy az csak egy anonymus? Akkor kéretik megtekinteni a rovásírásos anyagot. Az valóban mindent bizonyít. A rovásírást a székelyek és a korabeli szerzetesek használták, minden írások ôse, amit azután tôlünk vettek át a többiek. A barlangok falán megtalálhatók a több évezredes magyar nyelvû feliratok. Még az sem elég? Persze ma már csak fa faliképek, fémdíszek, kendôk, kelmék kaphatók rovásmintával, miheztartás végett azoknak, akik szívesen felejtenének. Persze, hogy nem érti! Mert a szöveg jobbról balra olvasandó. Sajnos a szimpatizáns többség balról jobbra sem érti, nem az a dolguk – mondják –, csak rohangálnak föl ’s alá, mégis lemaradnak saját életükrôl. Na, de kaphatók más hagyományôrzô felszerelések: bôrbôl készült ruhák, és használati tárgyak, igazán csoda! Övek, lovaglónadrágok, ôsmagyar férficsizmák, nôi félcipôk, könyvborító, mobiltelefon-tartó, mind-mind ôsi szkíta, hun és magyar díszítéssel. A termékek nagy része webáruházból is beszerezhetô, a zászlók és pólók elôbb-utóbb feltûnnek az utcákon, és hirdetik, hogy a magyarság jelen van. Ellenvetés persze mindig lesz-van. Például a kínaiak tagadják a csodaszarvas legendáját. Minden okuk megvan rá. Tudósaik állítják, hogy a hunok ôshazája Kína tôszomszédságában volt, csak a Sárga-folyó választotta el a két népet egymástól. Persze ôk nem tudják, hogy a hunok hatezer évvel ezelôtt rohantak ki elôször a Kárpát-medencébôl. Azt viszont elismerik, hogy a nagy falat a hunok nyilai ellen emelték – persze kevés sikerrel –, de ahogyan az lenni szokott, késôbb csatát veszítettünk a kínai császár ellen. Viszont Atilla a tájt már építgette idehaza a birodalmat. Aki azt hiszi, hogy erôszakos honfoglalás történt, a már itt élô népek leigázásának árán, az nagyon téved. Népünnepély volt, barátaim, igazi népünnepély, amikor a honvisszavívók megérkeztek, és a kóborló magyarok végül egyesültek az ungarusok hazai ágával! Az Isten Ostora tudta, mit csinált, csak hát ugye ô is túllôtt a célon, és a végén a Világ Ura akart lenni. Közben új asszonyt vitt a házhoz, és a nászéjszakáján meghalt. Érpattanás. Úgy ötven felé járhatott, és az nem kis kornak számított annak idején. Vagy megölték. Ki tudja, miféle hazaárulás történt? A Tiszába-temetés kissé túlszínezett legenda, de szép. Utána jött a Csaba királyfi kora, aki továbbvezetget te ôseinket kelet felé. Gazdag nép volt a magyar, jólöltözött és kulturált, mindenki minket irigyelt, az egyetlen nem-uniformizált európai népet Európában. Legkelendôbb manapság az állatszôr föveg, hosszú farokkal és a háromnegyedes zsinóros kabát, ami a régi, nemesfém veretekkel és felvarrt érmékkel ékesített ujjas kaftánra hasonlít. Csak éppen nincs fölötte hátibôr. Hátizsák, ugye arra gondol, hátizsák? Most már kapizsgál? A mellkorong viszont szerényebb kiállításban ma is divat; az életfa-palmetta, a sas és a turul a legtöbb ötvös munkásságában megjelenik valamilyen formában. A gyöngyfûzésnek komoly hagyománya van, igazán kedves a trikolor gyöngykokárda március tizenötödikén. És még ezernyi praktikus apróság kapható, ami emlékeztet a dicsôséges idôkre. Például: lószôrszûr, posztó átalvetô és szeredás, csecses korsó, emberfejû ecsetes, csárdáskorsó, pásztortülök, Lehel-kürt, doromb, kolomp, kereplô, bordástál, formástál majolikából (utánzat), csöbör és vödör; nem mosolyogni, a csöbör kábé ötvenliteres kádszerû edény volt, a férfi csöbrösök két és fél méter hosszú rúdon szállították benne szüretkor a zúzott szôlôt, s lett belôle az isteni szûrt nedû. Köreinkben ugyanis sohasem beszélni csácsumimagyar, pláza-magyar, hellóka-magyar és tökzsíraséród-magyar – sem. Mi csak szépen csendben, összejövünk – mostanában egyre gyakrabban –, utazgatunk Felvidéktôl Délvidékig, meg Erdélyországban, keresztül-kasul gyönyörûséges hazánkban, gyûjtjük a történeteket, a dallamokat, nyárára készülünk a Kök Tengri szerre, a napfordulóra, a tüzet is átugorjuk, ha kell, ha nem, és ôrizzük a lángot. Jó, jó, nem muszáj mindjárt jurtát venni lakásnak, az csak dekoráció a hangulatosság kedvéért, de azért nem árt, ha van otthon egy marhabôr kulacs, abba jóféle borocska dukál, a tálakba ízes ételek, miket tûzrôl pattant menyecskék és az esélyegyenlôség jegyében hetyke legények szolgálnak fel Mert a magyarnak nem kell sok, békés nép tud lenni, hacsak a szükség nem szítja. ● 11 BUDAPEST 2008 március
