Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: A Lehmann pékség
háború után azonban osztályidegen volta miatt errôl is le kellett tennie. Ám a nagy, s utóbb beteljesült szerelem mindvégig a pékség maradt. Nem emlékszik olyan idôre, hogy ne dolgozott volna. Azért kelt gyermekkorában csak hatkor, mert a sütési idôt és a péksütemények kihordásának idejét egyként percnyi pontossággal szabályozó rendeletek nem tették lehetôvé, hogy a különféle üzleteknek és magánosoknak hajnali négytôl sütött kiflivel, zsömlével és kenyérrel háromnegyed hét elôtt kosaras biciklijére pattanjon, széthordja azokat, s úgy induljon iskolába. Harminckét pék volt Óbudán a háború elôtt, mondja, ha akarom, fölsorolja valamennyit. Nagyjában állandó és a kollégák által föltétlen tiszteletben tartott vendégköre volt mindegyiküknek, ha bármi okból a másik vevôje tévedt a boltjukba, inkább visz szatessékelték, semhogy kiszolgálták volna. Az ô vevôik a Kiskorona utca környékének lakóiból s a közeli Goldberger gyár munkásaiból álltak, akik csak másnapos kenyeret vettek és ettek, mert festékkel dolgoztak, s a festékkel dolgozó emberek köztudomásúlag mind gyomorbajosak, akik csak másnapos kenyeret tudnak enni. Szabadságon soha nem volt, külföldön is (Ausztriában és Spanyolországban) csak egyszer, véletlenül, ám az egyházi ünnepnapokat a legnehezebb idôkben is tartotta. Ha a Jóisten nem vigyázott volna rá, mondja, már rég nem lenne életben. 1944-ben kishíján egy nyilas lôtte le, 1945. január 2-án egy serény orosz kiskatona, két éve pedig mordályt szegeztek a pénztárban a fejéhez a kasszában levô pénzért. Kiskamaszként vasárnap reggel járt a hatórás misére, útja a Szent Péter és Pál templomhoz Krúdy háza elôtt vezetett. Mire visszafelé sietett, mondja, az író – amint az ismert felvételen – könyöklôpárnájára támaszkodva már kint ült az ablakban, s nézte a sétáló embereket. (Az élete utolsó négy évére Óbudán kikötött hajós szavajárása sietett a segítségemre, ha Lehmann úrék péksége 1945-ben nem a Serfôzô utcába kényszerül, s ha mai üzletükön nem látom a serfôzde névalakot, talán nem is kérdeztem volna rá Krúdyra.) Lehmann urat a jó híre és a szerencse együtt segítették hozzá, hogy 1982-ben – hosszú idô óta elsô maszekként az állami pékségek Budapestjén – korábbi vállalkozásai helyszínén hozzákezdhetett az itt látható sütödecsarnok és bolt megépítéséhez, amely szinte az ô és a fia négy keze munkája. Ha kívülrôl mindenestôl ôrzi is a kor ízlését, formáját, anyagait és építési technikáit, a bolt maga pedig egyenesen a nyolcvanas évek eleji közértek hangulatát, a sütödébe lépve valóságos idôutazásban lesz részünk. Százhúsz éves német kemencékben sülnek a kenyerek, péksütemények, a zsemlyék édesapja kecses kelesztôládáiban várnak a sorukra, s az üzem járófelületét keramit fedi. A sütöde és a bolt 1986-ra készült el, Lehmann úr tehát hatvanhat éves korában térhetett vissza eredeti kenyeréhez. Amióta a nagyáruház-láncok Óbudán is mind nagyobb számban megtelepedett óriás csarnokai olcsó péknemûvel csábítják a lakosságot a drága vásárlásra, már nem süt annyi kenyeret, mint régen, ám így is több száz fôs törzsvendégség jár vissza hozzá a környékrôl és a város távoli pontjairól is. (Volt vevôje, aki háromhetes lengyelországi vendégmunkájára, hogy csalódás ne érje, az ô két kenyerével indult el.) Nem naponta ugyan, mert idôbe telik, amíg két hét után is élvezettel ehetô kenyerei a kis létszámú családokban elfogynak, de hûségesen. Emberek, akiknek talán minden kedve elmenne, ha nem ehetnék Lehmann úr és fia mindennapi kenyerét s roppanó péksüteményeit. Magam is közéjük tartozom. Ilyen jó kenyeret utoljára gyermekkoromban ettem, s most, hogy bebocsáttattam az üzembe, boldogan jelenthetem, az illat is a régi. Az egykori kollégák nagy része, mondja, annak idején vagy a kádári idôkben szinte mind nyugatra távozott, s ott kamatoztatta szaktudását. Brüll ék például, akiknek Vörösvári úti cukrászdájában még magam is fagylaltozhattam, most Új-Zélandon vezetnek jól menô cukorkaüzemet. Lehmann úr az említett – s egy ugyancsak szerencsés, háború elôtti itáliai – utat nem számítva Óbudáról sem sokszor tette ki a lábát, Tolna megyei felmenôinek leszármazottait is 1939-ben látta utoljára. Igaz, egyszer volt Amerikában. Ma is jól emlékszik egy 1964-es álmára. Chicagóban állnak az akkor négyéves fiával egy felhôkarcoló elôtt, ô fogja kezét, néznek felfelé, a hangja elcsuklik, úgy mondja neki: – Látod, fiam, itt vagyunk ... ● 21 BUDAPEST 2008 november
