Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Szilas Péter: Fények a pesti utcán 3.
Az ötvenes évek derekára a Budapesten felszerelt izzólámpák száma meghaladta a nyolcvanezret. Ezeknek átlagos élettartama akkor is, ma is ezer óra, a közvilágítás éves égésideje pedig a négyezer órát közelíti. Ebbôl könnyen kiszámítható, hogy csak az égôk cseréje miatt évente legalább 320 ezer alkalommal kellett kellett felmászni a lámpákhoz! A megoldást a belsô terekben már korábban is használatos, a köznyelv által elôszeretettel – és hibásan – neonnak mondott fénycsövek alkalmazása kínálta. Ezek, még elsô változataik is, legkevesebb három-négyezer órán át mûködtek, és e mellett több mint háromszor több fényt is adtak, mint az izzók. Használatukhoz azonban megfelelô lámpatestet kellett szerkeszteni, és meg kellett oldani, hogy ezek a téli hidegben is jól mûködjenek. A Tisza utcában végzett sikeres kísérletek után 1957-ben a József Attila utcá ban szereltek fel elôször olyan útközepes lámpákat, amelyek mindegyikében négynégy hatvanöt wattos fénycsô világított. Ezeket követték a Kossuth Lajos utcában és a Rákóczi úton, szintén az úttest fölé függesztett háromszor nyolcvan wattos sorok. Az Erzsébet téren és a Városligeti (akkori Gorkij) fasorban a meglévô kandeláberekre szereltek kisebb, nyolcszor húsz wattos lámpákat. Meghódol a Nagykörút A kísérletek eredményeként a fénycsövek elsô nagyszabású színre lépésére 1958-ban a Nagykörúton került sor. Itt újszerû, külön e célra konstruált, az akkori élenjáró európai irányzatot követô úgynevezett „ostornyeles” acélkandelábereket állítottak fel, amelyeken külön lámpatestek szolgáltak az úttest (háromszor nyolcvan watt) és a gyalogjárdák (nyolcszor húsz watt) megvi-33 BUDAPEST 2008 október fotó: Sebestyén László Fények a pesti utcán 3. Egyre ragyogóbban, egyre korszerûbben Szilas Péter A fôvárosi közvilágítás történetét áttekintô két korábbi írás (ez évi márciusi és júliusi számunkban) az olaj-, gáz- és ívfénylámpákat alkalmazó kezdetekkel, majd a továbblépést jelentô izzólámpás korszak berendezéseivel foglalkozott. Az ötvenes évekig jutottunk a kronlógiában, amikor – ismert tény a fôváros közigazgatásának történetébôl – jóval több mint a duplájára nôtt az ellátandó terület, s az izzólámpák üzemeltetése egyre nehezebben viselhetô terhet jelentett. Így nyílt tere a vadonatúj, korszerû európai megoldások érvényesülésének.
