Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Balogh Péter István: Tér nélkül nincs élhető város
Párizs, Berlin, Bécs szolgáltatta az élô mintát az Andrássy út, a Nagykörút kiépítésére és egy, a dinamikusan fejlôdô magyar fôvároshoz méltó fôtér megalkotására. Mert mi is volt a helyzet akkoriban? A németajkú Buda a török megszállás és az 1686-os ostrom után romjaiból épült újjá, és mint királyi székhely, egyre fontosabb szerepet játszott újra. A nagyszabású palotaépítkezések a déli várnegyedben ugyan létrehozták a város egyik legszebb terét, a Szent György teret (amely a mai állapotok láttán nehezen elképzelhetô szép, zárt térfalakkal és arányokkal bírt), de – talán éppen a palota közelsége miatt – nem válhatott a „független Budapest” központjává. Pest városát szintén megviselte a kétszáz évvel korábbi ostrom (gyakorlatilag a kihalás szélére került), de kedvezô elhelyezkedésének és az élénk kereskedelemnek köszönhetôen hamar újjáépült – javarészt megôrizve a várfalon belüli utca- és térszerkezetet. Az akkori város, a mai Belváros központja, szíve a Városháza és a hozzá kapcsolódó „fôtér” volt a Belvárosi Plébániatemplom tôszomszédságában, a piarista rend mai hatalmas épülettömbjének a helyén. Egy kis fôtér egy kis városban. Sehol semmi az európai korszellembôl, az Haussmann báró Párizsa diktálta nagyszabású átalakításokból. A helyzet kulcsa az Erzsébet híd (Eskütéri híd) helyének kijelölése lett. Idáig vezetô széles, pompás tengelyként ki lehetett építeni a Rákóczi út – Kossuth Lajos utca mai vonalát, és a szükséges bontások helyén – erôsen párizsi hatásokat mutatva –, felépíteni a Klotild palotákat, a Párisi udvart és még néhány jelentôs épületet; megalkotni a város új, világvárosi fôterét: a mai Ferenciek terét. A lenyûgözô budai panoráma a szép híddal, az akkor igen korszerû épületek (fedett passzázs, nagy belmagasságú, nyitott földszintek) és a nagyvonalú sugárút méltán töltötték el büszkeséggel az országlakókat. Ma ugyanitt járva vajmi keveset érzékelünk a hely pompájából: az élhetetlenségig megnövekedett, „faltól-falig” gépjármûforgalmi terhelés, a zaj, a szûk járdák, a kényszerárkádok és a leromlott épületállomány már csak nyomaiban emlékeztetnek e hely egykori állapotára. Ami a helyzet paradoxona, a mai állapotok kialakulásának egyik kulcsa megint csak egy híd: az új Erzsébet híd volt. 1964. november 20-án adták át a forgalomnak: a ma már gyakran visszasírt villamosok 1972. december 31-ig közlekedtek rajta. Akkor a vágányokat felszedték, és azóta a közúti forgalom 2x3 forgalmi sávon bonyolódik – ami elvileg egy autópálya áteresztôképességének felel meg. A nyomasztó forgalom és a plázák képében megjelenô konkurencia lassan, de biztosan halálra ítélte a valaha szebb napokat látott üzleteket – s ezáltal magát a közterületet is. De – szerencsénkre – nem csak (le)pusztulás jellemezte az elmúlt évtizedeket. A hetvenes évektôl kezdve, ha lassan is, de biztosan megkezdôdött egy ellentétes folyamat, amely – külföldi minták alapján – új szerepet szánt a város tereinek. A jelen Nyugat-Európában a hatvanas-hetvenes években a nagy társadalmi elméletek bukásával együtt eltûntek a megalomán városi utópiák is. Az álmodozások, a végletes megoldások helyett a valósághoz közelebb álló, kisebb léptékû, megvalósíthatóbb javaslatok kerültek elôtérbe. A posztmodern városépítészet a kulturális folytonosságot, a hely identitását tartotta elsôdlegesen fontosnak. Az elôzô évtizedekben hangoztatott „minden jó, ami modern” helyébe a „minden jó, ami régi” lépett. „Mentsétek meg a városainkat!” – ez lett a jelmondat. És ennek a jelmondatnak a zászlaja alatt sorra újultak meg történeti belvárosok az öreg kontinensen, az ott lakók és odalátogatók nagy örömére. Az autómentes, kulturált belváros, a „sétáló utca” a turistákra – és ezáltal biztos bevételre – áhítozó megatelepülések kötelezô kellékévé vált. Erre a filozófiai-koncepcionális alapvetésre támaszkodva indulhatott el a nyolcvanas évek elején – a külföldi tôke bevonásával készült szállodák fejlesztésével párhuzamosan – a pesti belváros soha ki nem teljesedett „gyalogosítása”, röviden a Váci utca és a Vörösmarty tér akkori nyugat-európai elvárásoknak megfelelô átépítése. Ezzel a projekttel kezdte szárnyaló hazai pályafutását a beton térkô, a viacolor és a sokak szerint egyedül megfelelô köztéri berendezési tárgykultúra: a századforduló világát idézô, utángyártott vagy „utángondolt” öntöttvas lámpa- és padvilág. Mindezzel együtt fontos lépést jelentett a gépkocsik fokozatos kiszorítása. Mi sem mutatja jobban egy jól mûködô városi tér ingatlanérték-növelô hatását, mint 5 BUDAPEST 2008 október Szerencsésen alakult a Bazilika környezetének sorsa Minden részlet a helyén van
