Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Weöres Sándort és Károlyi Amyt megidézi Marafkó Imre: Létezésbiztonságban
A Jelenkor szerkesztôségében a hetvenes évek elején hallott történet szerint nem sokkal a háború után Weöres Sándor egyik író ismerôse Pécsre utazott volna vissza a Déli pályaudvarról, amikor észrevette a költôt – aki akkoriban már nem élt Pécsett – a szemközti járda szélén üldögélve. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Weöres némileg pityókás. (Azt rögtön hozzátehetjük, hogy – ismerve gondolkodását – az adott pillanatban a járdaszegély éppenséggel akár a világ peremét jelenthette neki.) Egyébiránt a hely az apokrif irodalomtörténetben veszélyes tájék, mert Ady a Városmajor szanatóriumi, valamint Szent János kórházi idôszakai, kivizsgáltatásai idején nemegyszer kiszökött a környékre, az akkor arrafelé még létezô kávéházba némi boritalért, megtörve az orvosai elôírta szigorú absztinenciát. A történet mesélôje mindenesetre biztonságosabb tájék felé kalauzolta Weörest. A nem hitelrontónak szánt adoma mintegy megerôsítette az irodalmi bennfentesek ama elterjedt vélekedését, hogy az 1947-ben Károlyi Amyval kötött házasság teremtett a költô számára rendezett életet: az addig a Csönge–Pécs–Budapest háromszögben ingázó, székesfehérvári „kilengéseket” mutató Weöres végül is meggyökerezett Budapesten. (Féltucatnyi pécsi albérlete közül a legbizarrabb az a városközponti padláshelyiség volt, ahova az udvarról létrával lehetett feljutni, majd ezt a nem éppen parnasszusi alkalmatosságot fel kellett húzni.) Azt több baráti emlékezés, sôt Weöres egy, ifjúkori pécsi emlékeirôl nekem elmondott vallomása is nyilvánvalóvá tette: a költô szívesen vett részt önfeledt borozgatásokban, amelyek a személyiség kalodájától való megszabadulás alkalmai is voltak számára. Az irodalomtörténetben a kardos írófeleség legfôbb megtestesítôje talán a Jókai t szigorú kordában tartó Laborfalvy Róza . A Weöres–Károlyi házaspárnál természetesen nem ilyen nagyasszonyi gardírozásról volt szó. Azért sem, mert Károlyi Amy maga is költô volt, s nem valamiféle „zsenifelügyelô” (önironikusan említi egyik levelében a zsenifeleség Illyés tôl kapott nevét: zsena). Weöres a legtermészetesebb módon megpróbálta élni fiatalon – Hamvas Béla hatására is – kialakított filozófiáját. Ahogy A teljesség felé lapjain olvasható: „csak egyé niséged elvesztésével juthatsz a végtelen állapotba”. Avagy másképp: „Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ. Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség”. Ez tehát nem cél volt a számára, hanem maga az életmûködés. A madárcsontú, kamaszos alkatú, vékonyan kántáló hanghordozású Weörest élete végéig amolyan gyermeki lényét megôrzô költôként próbálták megidézni, tehát külsô jegynek, szinte éretlenségnek tekintették azt, ami lényének elemi természetessége volt. Weöres nem öreg gyermek volt, hanem a romlatlan látás képességét öregkorában is megôrzô ember. Ami akár a halhatatlanság szinonimája is lehet. A házaspárt jómagam 1970-ben Pécsett ismertem meg személyesen, amikor is Csorba Létezésbiztonságban Weöres Sándort és Károlyi Amyt megidézi Marafkó László 12 BUDAPEST 2008 augusztus A SZELLEM HELYE
