Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Weöres Sándort és Károlyi Amyt megidézi Marafkó Imre: Létezésbiztonságban
Gyôzô A lélek évszakai címû gyûjteményes kötetének bemutatóján vettek részt. Az Egybegyûjtött írások belsô címoldalán Weö res nekem szóló dedikációja: „szeretettel, barátsággal”. November 9-én a Jelenkor szerkesztôségében – éppenséggel felszabadult borozgatás közben – „társszerzôjük” is lehettem, mert Körtánc címmel egy játékos alkalmiverskoszorú született (késôbb a Pécs – Költôk a városról címû kötetben is megjelent). Egyébiránt egy irodalomszociológiai felmérés részeként már 1968-ban levélben megkerestem ôket kérdôíveimmel. Egyikmásik kérdést és Weöres válaszát érdemes idézni. „Véleménye szerint szüksége van-e egy költônek ún. polgári foglalkozásra, és önmagának milyet kívánna? Igen. (könyvtá ros, lektor); Melyik korábbi (vagy jelenlegi) foglalkozását nem ûzné szívesen? Éjjeliôr; Kedvenc foglalatossága szabadidejében (az íráson és olvasáson kívül): Tétlen meditá ció; Mi a véleménye a költészet jövôjérôl? Alig-kiszámítható jellegû változások, metamorfózisok, transzfigurációk várnak rá. De ez minden korszakban így volt.” Ami az éjjeliôrséget illeti, azért is érdekes a válasz, mert késôbb Weöres évtizedeken át (amíg betegségéig ezt megtehette) fordított életmódot követett: nappal aludt, éjszaka dolgozott. Az persze biztos, hogy ilyenkor nem javakra vigyázott, mint egy ôr, hanem mások által elérhetetlen élményekre vadászott. Weöres-tanulmányomhoz anyagot gyûjtve, a hetvenes évek elején jártam elôször a Ferenc-hegy alatti lakásukon, aztán a Magyar Nemzet irodalmi oldalait szerkesztve, verset kérve a nyolcvanas években is, a Muraközi utca 10/a- ban (korábban hosz szú ideig a közelben, a Törökvész u. 3/cben, egy Bauhaus-stílusú házban laktak). A nappali szinte folytatása volt az enyhén emelkedô kertnek. Mediterrán vidéken hihette magát az ember, ahol – letekintve – a lejtôsen futó telek után az utca talán már a meredek tengerpartig fut. Ám ott lent csak a város morajlott. Emlékszem, Károlyi Amy csak véletlenül ejtette ki idegen elôtt a bizalmas „Sanyika” megszólítást, mindig korrigálta Sándorra. Egyébként Károlyi Amy szenvtelennek tûnô költészetében ugyanazokat az emberi alapélményeket zendíti meg, mint Weöres Sándor. A szobrok elindulnak címû kötetét is ilyen kéziratkérô alkalom után kaptam tôle, nekem szóló dedikációja szerint: „barátunknak”, így többesben, mert kéziratkérô leveleimre is a válaszon, a feladónál mindig párosan állt: Weöres–Károlyi. Károlyi Amy kötetének egyik ciklusa, az Arlecchino jegyzetei számos, Weörest lényegileg jellemzô megjegyzést is megörökít. Érdemes szemelgetni közülük, mert nemegyszer A vers születése alkotáslélektani világába vagy a már említett A teljesség felé fragmentumai közé illenek. Például: „Nem annyira elvek, gondolatok kifejezése érdekelt, mint inkább a szavak balance-a, egyensúlya.” Vagy: „Nem a tárgyak foglalkoztattak, hanem a formák.” Megint másutt: „Nem a tartalmak, hanem a szavak egymáshoz való viszonya érdekelt.” Nos, még a költô életében egyik irodalomtörténész jó ismerôje A málomi út címû vers kapcsán szabadjára engedte a fantáziáját a szavak egymásmellettiségérôl, s belelátta az „álomi”-t is. Láthatóan nem tudott a mára Péccsel a városszéli óriás lakótelep miatt szinte egybeépült Málom községrôl, amely a vers tényszerû ihletôje volt. De folytassuk Weöres költôtársakról, jelenségekrôl elhangzott kommentárjait, amelyek felesége ébersége nélkül a némaságba hullottak volna (a nagybetûzés Károlyi Amytól származik). „PILINSZKY. Nem ismerek még egy költôt, akinek a mindennapi énje így fedné a költôit. A leghétköznapibb szava nyomán megreped a föld, és belelátunk a gyehennába.” Károlyi ezt fûzi hozzá: „WEÖRESNÉL ez a fedés másképp megy végbe. Nála a költôi én fedi a hétköznapit, nem a »költôiségével« hanem az eszejárásával, ami maga a költészet.” Erre az „eszejárás”-ra aztán nagyon jellemzô: „»MOST LÁTTAM elôször Pilinsz kyt kócosan« mondta W. S. a Szálkákról.” Nyilvánvalóan a „kócos”-ságot erénynek, az alkotókészség megnyilvánulásának tekinti. A költô, akit annyiszor emlegettek a „hallgatás tornyába” vonuló lényként, akitôl mi sem áll messzebb, mint az aktuálpolitika, sok évtizeddel ezelôtt ezt mondja: „Koszovó Jugoszlávia szegényháza.” Bár ha meggondoljuk, hogy ifjúkorában az újságírás is foglalkoztatta, mint foglalkozásként számba jöhetô ténykedés, talán nem is olyan meglepô az ilyen kommentár. (Azért mégis mennyivel jobb, hogy az Idill a Horthy-korban, vagy az azt követô korszakról szóló Majomország bûbájosan gyilkos iróniája nem múlandó cikkben született meg.) Egyik ottlétemkor egy gyönyörû macska vonult át a nappalin. A Károlyi-kötetben van egy feljegyzés: „HELYRE ENYHÍTÉS. S.-re morog a macska, mikor be akarja hozni. »Nem rám morgott, hanem egy kandúrra, aki az eszibe jutott.«” Weöres így mentette meg a macskájuk becsületét: mert hogyan nézne ki, ha egy ilyen lény haragszik élô klasszikus gazdájára, aki egyébként rá se hederít a klasszikusságra, viszont ismeri a macskák gondolatait is. S nem mellesleg: megôrizte csöngei tájszólásának báját. Újra Weöres-gondolat: „Nem Pilinszky tanult József Attilától, hanem József Attila a leendô Pilinszkytôl. A levegôben van. Ahogy Liszt elôlegezi Bartókot.” Nos, ez már szinte költészettani általános relativitáselmélet, ahol a teória is magasrendû költészet. „W. S. TÓTH MENYUSRÓL: Sajátos változata volt az ôrültnek és nem-ôrültnek, mint Csontváry és Gulácsy.” A minôsítésben az a meglepô, hogy szemernyi sértô nincs benne, tárgyszerû, ahogy a kertész beszél a rózsa- vagy gyümölcsoltásról. „W. S. 1981. JANUÁR 8. »A fordítás kódis mûfaj.«” Tizenháromezer sornyi Sevcsenkó t for dítottak, vallja be Károlyi Amy egy álomleírásban. És még mi mindent az akkori életben maradáshoz. A nagy költô szinte mint kintornás, utcai zenész. (Károlyi Amy meg tanárként töltött hosszú éveket a Bajza utcai általános iskolában.) Ámbár megint nem panaszként mondta azt a fordításról, ténymegállapítás. S a fordítással megkeresettek birtokában mûvelhette azt, amitôl nekünk könnyebb, nem a föld – a földön járás. Némi kihagyással idézve Károlyi Amy versét, a Boltozatot: „Amikor két ház egy beépül / meg nem állhatnak egymás nélkül /.../ha megreped közös boltozatjuk / egy a repedés, mi rajtuk átfut”. Ôk létminimu mos években is létmaximumon éltek, bár tény: nem a ma oly gyakran emlegetett fogyasztói kosár határozta meg ennek tartalmát. Élet és mû páros egységére példa az övék, parnasszusi pár voltak, bár általános mintául aligha ajánlhatóan. Immár betegségébôl épülôben kerestem meg egy nyári napon: a nappali szemközti falánál, a kanapén oldalvást feküdt, tekintetébôl olvasva, sok mindenen túl, ami a testi bajt illeti. A mindenség vánkosán, ha stílszerû hasonlatot próbálnék fabrikálni. Lehetett bárhol is, Petôfi szavát elorozva: ott volt „honn”. ● A képek forrása: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. / Budapest : Magvetô Könyvkiadó, 1984. 13 BUDAPEST 2008 augusztus
