Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Haba Péter: Önmaga kulisszája
kóház” helyett falansztert idéznek. Itt aztán tényleg semmi más nem volt lényeges, csak az, hogy a rendelkezésre álló térfogatban minél több lakás férjen el. Kész csoda, hogy ennek ellenére az építészek képesek voltak viszonylag áttekinthetô alaprajzokat elôállítani. A lakások és a komplexum közlekedô terei valószínûleg jól funkcionálnak majd, a térszerkezet világos, racionális – bár egyetlen olyan építészeti megoldást sem találni, amely a biztos, jól bevált sablonmegoldásokon túlmutató fantáziát, alkotóerôt tükrözne. Hozzá kell tenni, hogy ezt az adott beruházói elvárások közepette talán nem is lehet csodálni. Az azonban nagyon is tervezôi hiányosság, hogy a Paulay Ede utcai szárny teljesen különálló épületrésznek hat, amelynek semmilyen – sem szerkezeti, sem formai, sem komponálásbeli – kapcsolata nincs az épületegyüttes többi részével. Ennek nyilvánvalóan a környezô régi házak elhelyezkedése és a helyhiány az oka, mégis elképesztô, hogy ezt a helyzetet a tervezôk még csak meg sem próbálták kezelni. E „függeléképület” homlokzatát egyetlen nagy kapuzatként formálták meg: a derékszögû keret és a rézsûs káva a nagy üvegfalakkal akár bátor és érdekes gesztus is lehetne, de az adott környezetben inkább érzéketlen, túldimenzionált, durva formálásnak hat, amely egyáltalán nem sejteti, hogy itt elvileg egy kellemesnek szánt passzázs bejáratánál állunk. A kapuátjáró nagy részét elfoglaló parkolólehajtó üvegtetejét drabális fémszerkezet hordozza, amely az udvar terébe is benyúlik, hogy „szétrobbantson” maga körül mindent. Nem sikerült maradéktalanul megoldani azt a feladatot sem, amit a Király utcai front építészeti szituációja jelentett. Az utca térfala ugyanis ezen a ponton megtörik, a Károly körút irányában kissé elôrelép. Ennek áthidalására a tervezôk ötlete az volt, hogy a homlokzatot három, lépcsôzetesen elôrelépô szeletre vágják, amelyek mind anyagban, mind magasságban különböznek egymástól. Az elképzelés jó, hiszen így olyan ritmikus, de nem agresszívan tolakodó homlokzat megformálásra nyílik alkalom, amely ráadásul még a belsô térszerkezet fôbb egységeit is tükrözi. Maga a formaadás azonban igazi baklövés: a két téglaburkolatos szakasz közé beszorított középsô rész függélyes osztású üveghomlokzata kvázi befordul önmaga alá, és szinte elvész egy barlangszerû bejárat sötétségében. Az üveghomlokzatot az épületegyüttes leglátványosabb részének szánták, de hiába a kétféle színû, plasztikus falsávok, a mai divat szerint „tudatosan rendetlenül” elhelyezett erkélyek, a konzolos elôreugró kubus „lebegése” meg a bejárat fölé befüggesztett lámpák: az egész végül bumfordi részletek és bántó aránytalanságok tömegévé vált. Valamicskét segít, hogy a középsô szakasz kissé kimozdul az utca tengelyével párhuzamos síkból, ezzel oldva az összkép kompozíciós gyengeségeit. A két oldalsó, téglaburkolatos homlokzat lépcsôzetesen kialakított felsôbb részei a szomszédos épületek tûzfalaiba ütköznek – ami kimondottan disszonáns és meglehetôsen kellemetlen látványt nyújt. Talán nem kell ennél mélyebbre hatolnunk a részletekben, hogy ráeszméljünk a probléma lényegére: Belsô-Erzsébetváros ingatlanfejlesztési projektjeinek sikertelenségét egyik résztvevô sem háríthatja a másikra... ● 17 BUDAPEST 2008 július
