Budapest, 2008. (31. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Nemzeti majális
A fiatalember – kora középférfikorban – gyanútlanul lépett be a kapun. Nem ide indult, leginkább sehová sem – ahogyan mostanában gyakorta –, tehát mégiscsak ide. Szürke napjait élte, amitôl az arcáról és a gondolataiból is kivesztek a színek. Régóta már, hogy naponta mindegy-menüt evett ebédre a Jól-esz-kifôzdében, utána a negatív csúcs alpontjaként elfogyasztotta cukortalan feketéjét. Azután a Türelem téri rózsákat semmibe véve, amilyen gyorsan csak tudott, visszatért a munkahelyére, majd hamarost kiadta a titkárnônek a rém divatos Don’t disturb parancsot, és zárt ajtók mögött folytatta tovább a törôdést. A hivatalosnak ígérkezô telefonokat ímmel-ámmal fölvette, személyesek meg nem nagyon voltak, leépítette már azokat is. A maga ura volt, és egyben szolgája, legföljebb ha az idô szorította. Hát, így állt és élt ô. Dénesnek hívták. Ezen a hétvégén céltalan magányát feladva mégis úgy döntött, kimerészkedik kicsit, és sráckorát idézô csavargásra adta fejét. Kedvenc útvonalainak egyike volt a hajdani egyes buszé: Andrássy út – Károly és Múzeum körút, majd át a budai körre, végül a pályaudvari sínek, visszafelé általában leszállt a Nemzeti Múzeumnál. Most is így tett. A kertben már minden készen állt, a körülálló asztalokon kult-élelmet is kínáltak bôven: vidéki gyûjtemények Csallóköztôl Galántáig teregették ki lapjaikat, hogy otthon miféle különleges kiállításokkal rendelkeznek ôk, s a látogatók szavazhattak a legigényesebben megjelenô múzeumra. De a hétköznapi népi vonalat képviselô hímzô nénik se krumplit hámozni jöttek ide, portékájukat kommendálták, serénykedtek a sátor elejében, néhány jó szó ellenében. Késôbb a köcsögösök, pörköltösök, sör- és kólások is berottyantották az aznapi adagot, és már délelôtt fülig ért a szája minden rajzolt arcú gyereknek. Az ügyesebbje papírpajzson köszörülte zsírkrétáját, sávokat húzott szépen sorban, pirosat- fehéret, pirosat-fehéret, majd rohamot intézett az Arany-szobor ellen, mindenesetre, mielôtt majdan a múzeumi hôsök nyomdokaiba léphet. Farmotoros retro-Ikarusból integettek szamurájkarddal vívó leszármazottaiknak fiatalos nagypapák és persze nagymamák. Egész nap a már jól ismert sültillat szedte áldozatait, a vega-tál csak asszisztált, nagyhasú hordót gurított a standtulajdonos fia, mert éppen kifogyott a félszáraz soltvadkerti kékfrankos. Tavaszi nyár volt, szelíd tél után. Fiatalember jobb napjain nem lett volna fukar elismerésbôl, most viszont szenvtelenül kosarat adott a fonóknak, akik vesz szôbôl készített termékeikkel brillíroztak, majd átvágott a rövidfüvû pázsiton, körben a lépcsôkön, mintegy tribünön lebzselt a nép, és rövidesen közönséggé rendezôdött. Elvegyült hát ô is közöttük. Akkor még nem sejtette, hogy különösen nagy dózisban részesül. – Barátaim – így a szpíker és egyben fuvolás – harminchárom éve is már, hogy ugyanitt játszhattunk, és mi akkor is falakat akartunk lerombolni... – az arénában izgatott mozgolódás támadt, többen elôre tudták, mi következik, és fiatalos lendülettel sorban fölugráltak. Nemzeti majális szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Az ENSZ kulturális szervezete, az UNESCO 1977-ben avatta május 18-át múzeumi világnappá. Most kétnapos rendezvénysorozatot tartottak több budapesti helyszínen, a házigazda idén a Nemzeti Múzeum volt. A kijelölt téma idén egy viszony leírása: hogyan függ össze ennek a hagyományos közmûvelôdési intézménynek helyzete és sorsa a társadalmi változások, a fejlôdés következményeivel. 28 BUDAPEST 2008 június
