Budapest, 2008. (31. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Nemzeti majális
– Talpra magyar – süvöltötte kis spéttel a vokál, miután csatlakozott hozzájuk a tömeg passzívabb fele is, szövegprobléma nem lehetett, láng lobbant az alkonyati égen, s kicsi-nagy együtt fújta, hogy rabok tovább nem leszünk. – Igen, igen, tán a hely szelleme... – hümmögte a fiatalember, akit fölkészületlenül ért e viharos entrée, s mintha kimozdult volna többhónapos apátiájából. Elnézett a hidak irányába, meg kicsit azon is túl; alföldi papucsban és gázálarctáskával a vállán látta magát, hóna alatt a jegyzetbolti tankönyveivel, és most, évtizedekkel késôbb is a nép szabadságának mindenkori, szövegközi értelmezésén gondolkodott. Túl sokra azonban most sem jutott, meg el is terelôdött a figyelme: gólyalábon hazafias transzparens érkezett, hogy: nem, nem soha! A nézôk is merôsként köszöntötték a feliratozót, aki békésen összegombolyította molinóját, és dolga végeztével lepihent a fûbe, egy bôrbôgatyás siheder pedig a karikás ostorát mutatta be neki. Arrébb egy pártapántlikás lány ölében pihent a kunszemû fiú, cifraszûrjét maguk alá hajtotta, látszott, nem idegen viselete ez. A fiatalember tovább emlékezett, most már a közeli múltra. Amikor utoljára kint járt az életben, könnyen eligazodott a jeanskorszaki szakik között, s bár néha futószalagon érezte magát, mégis ismerni vélte a világot. Efféle figurákkal viszont legföljebb nagyapja könyveinek lapjain találkozott, a szereplôk mintha sorra megelevenedtek volna. És hozzá a régi dallamok... – Ô a múlt, és mi várható, a csillagarcú kék leány... – az emberek énekelték to vább a versszakot, úgy tûnt, itt mindenki beavatott, és a fiatalember továbbra sem tudta, hova csöppent. Szívesen dalolt volna a többiekkel, de úttörôbuzgalomnak érezte a lelkendezést, abban meg volt már része elég, csak a tábortûz hiányzott hozzá, ezért úgy döntött, tán benézne inkább a belsô termekbe. Persze az is kissé nehezére esett, mert a múzeumozás sem volt esete különösképpen, ráadásul a fullasztó történelmi kötelezôség most is nyomasztotta, de erôt vett magán, mert kívül felforrósodott a levegô. A hûs aula mértéktartó aranyfreskói lenyûgözték, s bár nem is emlékezett az idejére, mikor járt itt, kedvtelve sodródott egyik terembôl a másikba. Tüzetesen tanulmányozta a nem mindig dicsôséges, de büszke magyar korszakokat az államalapítástól 1990-ig, a tudós magyarokat, akik a 20. századot csinálták, végigizgulta a magyar föld népeinek látványos, ámde zaklatott történetét. Utána következett a porcelángyûjtemény és az elsô magyar Muzsikáló Múzeum felvonulása: verklik, fonográfok, gramofonok, gépzongorák. A madárfütty-automaták bemutatóján a fiatalember hosszasan idôzött, és sajnálta, hogy annyi idôt elvesztegetett a paleolit rejtelmeinek vizsgálatára, amikor a kôszívû teremôr néni pengô hangon közölte a pontos idôt, és matrónai szigorral kitessékelte a lelkes látogatókat. – Lelketlen – dörmögött több fiatalember – a Dénes nevû különösen –, mivel régóta érezte magát ennyire otthon, és tüstént elhatározta, hogy nyugalmasabb órában visszatér. Kifelé menet az ajtóban régi nyájas önmagát idézve megismerkedett Laci bácsival, aki rövid bevezetô után valamiféle Pelsóról és a Pannóniából származó színezüst kincsekrôl kezdett körülményes történetbe, minek helyes vége szerinte az lenne, ha ma élô nagyjaink, törlesztendô a magyar népnek, megvásárolnák a kincseket a csúnya angol lordtól, aki magának akarta egykoron. – Gondolja el, fiatalember, az Erzsébet hídig állna a sor, ha a múzeum kiállítaná! – Most is odáig áll... – dörmögte inkább csak magában a fiatalember, de nem ellenkezett, nem olyan fajta volt ô, szerencsére Laci bácsi témát váltott, és demográfiai adatokat idézve Dénes középkorú fiatalemberi családja felôl érdeklôdött. A válasz kurtácskára sikeredett, miután a bácsi, és partnere, Malinka néni agitátori buzgalommal mesélt a nagycsalád szükségességérôl. Merthogy veszedelmesen fogy a magyar, amit meg kell állítani, de azonnal. Az öregember utolsó erejét bevetve próbált kicsikarni valami halovány szimpátia-megjegyzést, végül beérte volna egy egészen halk ria-ria-hungáriá val is, de a fiatalember mélyen hallgatott, és megint elnézett valahová. Akkor lépett be életébe a nô. Naphajú, tarisznyás, finom arcéllel, kemencés lángossal a kezében. Zsuzsannának hívták. Dénes fiatalember létére sem vette rögtön észre, de az is lehet, hogy igen, csak már túlságosan nagy volt a rutinja leplezésbôl. Amikor végre meglátta, sem vitte túlzásba az érdeklôdést, de az egész napos hazafias töltet hatására lázasan osztott-szorzott férfiagyában, és érezte, most már aztán neki is állást kell foglalnia. ● 29 BUDAPEST 2008 június
