Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Zappe László: Százéves szériaszellemiség - Valaczkay Gabriella: Gyógyihlet
ceremóniamestereknek lehetett nevezni. Két bemutatóval késôbb, A varázskert örököseiben már valódi színházat adtak – hangszerekkel, füstölôkkel fûszerezték a láthatatlan élményt. Legmerészebb kezdeményezésük mégis az volt, amikor 2005 ôszén elôadásukon fölkapcsolták a villanyt. Úgy játszották el Peter Schaffer Black Comedyjét, ahogy bár mely budapesti játszóhelyen bármely más társulat tette volna. Jelmezekben, kellékekkel, színes reflektorokkal, az eddig kizárólagos eszköznek számító hangot gesztusokkal gazdagítva. Épp ez tette olyan vakmerôvé a vállalkozást. Ahogy az egyik társulati tag, Nagy László magyarázta, korábban sosem kellett koncentrálniuk a mimikájukra: – Nekünk semmilyen információt nem hordoznak az arckifejezések, ezért a sajátunkra sem figyelünk igazán. Hogy az érzelmeink azonnal kiülnek az arcunkra, ez a sötétben játszott elôadásoknál nem számított. Nem a megzabolázott arcjátékra és a tökéletes beszédtechnikára alapozott a játszómesterséget és a rendezést Párizsban tanult társulatvezetô, Elek Dóra sem, a Baltazár Színház hôskorában. Az egyetlen értelmi fogyatékos fiatalokból álló budapesti együttesnek azóta az egyik legfontosabb erénye, hogy tagjai – noha nem szakmai rutinból építkeznek – hivatásszerûen ûzik a mesterségüket. Vagyis amikor épp nem a józsefvárosi Bárkában vagy a Budapesti Kamaraszínházban játszanak vagy próbálnak, mesterségórákon vesznek részt: mozgást, beszédet, zenét tanulnak, mindezért pedig némi fizetést is kapnak. A szakma, beleértve körükbe a legszôrösebb szívû kritikusokat is, egy évtizede hordozza tenyerén a Baltazárt. Nemrég azt kérdeztem Elek Dórától, számíthatnak-e egyáltalán valódi bírálatra, vennék-e az ítészek a bátorságot, hogy fogyatékos emberek munkáját lehúzzák, ha kevésbé sikerültnek tartják? Nem foglalkoztatja – válaszolta – az ítészek kritikája. Annyiban biztosan igaza lehetett, hogy a Baltazár a hagyományos mûbírálat eszközeivel nem mérhetô, az egykori értelmi sérülteknek alapított mûvészeti oktatóközpont kereteit viszont rég szétfeszítette. Besorolhatatlan a Magyar Vöröskereszt Madridi úti hajléktalanszállóján mûködô A.H.A. Színpad is. Igaz, a Füsti Molnár Sándor ügyelô vezette csapat három éve, a IV. Országos Színjátszó Fesztiválon ezüst minôsítést kapott Tamási Áron Rendes fel támadás címû darabjának adaptációjáért. Mégis pontosabb lenne, ha az egykori és jelenlegi szállólakókból álló társulat másként nevezné meg magát. Például a Madridi úti szálló „karácsonyi programfelelôsének”. Decemberben ugyanis mindig elôrukkolnak egy-egy szívmelengetôen fenyô alá illô történettel. Vagy a szintén hajléktalanokból verbuvált német Patkányok 07 nevû csoporthoz hasonlóan „harcos kultúrmecénásnak” – a masszív fedelek alatt jómódban pöffeszkedô többség szolidaritásának kivívásáért. Részben ezért az együttérzésért dolgozik a leállt drogosokból 2003-ban alakult fôvárosi Tiszta Színház is. A magyar származású, Franciaországban élô Georges Baal színház terápiás módszerébôl építkezô társulatnak azonban ennél lényegesebb szempontja a közös tréning, a gyógyulást keresô munkaelemzés, az önsegítô elemeket is magában foglaló szöveg- és mozgásmunka. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet házi galériájának, a Tárt Kapu-32 BUDAPEST 2008 május fotó: Bege Nóra A Baltazár Színház Kôválasz címû elôadásából
