Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Pacsuli Párduc a Pecsában
óvá dagadó kikiáltó háza táján: „Vihar a Hortobágyon! – süvölti lelkesen, mire a békés többség keresô pillantását a horizontra függesztené, ha a szpíker nem tenné hozzá gyorsan: vászon, olaj, kerettel nyolcezer. Géza barátom festette, állítom, jobb, mint az eredeti Csontváry.” Hamar lehiggadnak a kedélyek, s továbbállnak a napi fogyasztási cikkek irányába: kávé, tea, rum és egy nagy bumm, már ami az árakat illeti. De komoly kísértés is feltûnik azért, karcsú lézertoll, elegáns fémdobozban. Bíbor és átütô a fénye, és egyáltalában semmire se jó, legföljebb macskaidegesítésre vagy a tanáréra, de lefutott ügyek ezek mind, majd következik a színréz állólámpa selyemburával (talán, ha három nagyobb pecsét van rajta, de nem nagyon feltûnô helyen), majd a régi keletû zsebóravonzódás leverése a feladat, végül az egyik eladó elôáll a farbával: „ezen a hosszú és hajlékony gégecsövön keresztül áramlik a fény az izzóhoz, bárhová bevilágíthat vele, szekrény mögé, ürgelyukba, ahova csak akar. Nyolcszáz... volt még reggel.” „Na, jó, legyen. Jöhet a mini olasz-magyar úti is kicsike felárért, a magyar-olaszt majd legközelebb...” – kotorász rekorderke vagy kicsodácska, kinek küldetése kissé háttérbe szorulni látszik, de aztán megrázza magát, gyorsan kikotorja a plusz-kétszázast, zsebre vágja az örökelemeket és végre célirányos kutatásba kezd. A pódiumra lépvén, ahol a minôségi áruk osztálya található, tétován körülnéz, hegyes halmokban tornyosulnak a piperék, ketyerék, macerák és kacatok; leírhatatlan a rendszeres és rendszerezett rendetlenség. A diafilmek kiállítása mellett lassulnak léptei, végül is miért ne? De nincs témakörével egybevágó fogás, ezért megelégedni kénytelen a Séta a zöld emberrel többszörösen retusált verziója, meg a Szocialista haditudomány címû korszaki toposzokkal, valamint a Szülôk kedvence sorozatból a Mazsola és a hóember címû darabbal, ajándékként pedig elfogad egy garantáltan fekete csokoládét. És akkor, két vagon fogkrém, könyvtárnyi Fürge Ujjak és negyven fél-hamis parfümös üvegcse alól mintegy véletlenül (de mindannyian tudjuk, hogy sorsszerûen) elôvillan az any nyira óhajtott árnyalat. Elôször csak egy gyûrött fül, a koszlott doboz nem sejti, hogy ô kincsesláda éppen, mely tán évek óta irigyen rejti igaz tartalmát. Nyerôjelölt ettôl a pillanattól kezdve szinte rekordernek érzi magát, ismert borzongás fut végig gerinctájt, és udvariaskodást mellôzve izgatottan belevág: „mutassa, mi van abban!” Eladó-jelölt veszi a lapot, lesöpri a pacsulikat, és mielôtt feltárná a valóságot, bepróbálkozik a fogkrémmel, hiszen ô is épp olyat használ, tehát jogosnak mutatkozik a nagytételi értékesítés. Párducgyûjtô azonban nem tréfál, csak az, és az érdekli, s amikor bepillantást nyer a láda tartalmába, igazolódik minden hite, hogy igenis, érdemes volt, beszélhet bárki bármit, a nagy dolgok elôbb-utóbb igenis beköszöntenek az emberjelölt életébe. Gyors méricskélés, rövid alku, csak sietni innen el, hamar, mielôbb osztályozni a szajrét, elhelyezni a többiek között méltó helyen, összeadni, kivonni, mennyi az annyi..., amikor megtörténik a baj. „Tudtam – nyüszít vesztesjelölt –, tud-tam!” És zsebkendôjével itatgatja a levendula kölnit a legmakacsabb fajtából. A lila lé módszeresen vegyül mindennel, ami útjába kerül, és valami piszkos-rózsaszín, viszont illatos – bár ízlés kérdése – cafattá alakul éppen az új kollekció fôdarabjának gondolt termék. Szájak görbülnek a stand mindkét oldalán, együtt érzô sóhajok rebbennek a szimpatizánsok részérôl, mire érkezik a felmentô vigasz: „ne bánkódjon, lelkecském, pár évtizedig legalább elke rülik a molyok, meglássa!” És lelkecském lassanként megnyugszik. ● 23 BUDAPEST 2008 május
