Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Pacsuli Párduc a Pecsában
A Guiness-rekord komoly dolog. Rekorderré válni meg különösen! Mondják azok, akiket elfogott a mánianyavalya, meg akiket még csak eztán fog. De nem ám valami gagyi kategóriában truvájj az ilyesmit elkövetni – lelkesednek féktelen –, mint például kókuszhámozás foggal (idôre); szivarsodrás (11 méter); póznán ülés (2423 óra hosszat); tüsszögés (6 nap alatt 1100); a legtöbb betörést elkövetô terhes nô (34-et); delejes léggitározás (hangszer nélkül); filozofikus mustármag-szeletelés (508 részecskére), vagy az extrém vasalás kategóriában (5500 méter magasban). Nem, nem, közel sem ilyesmirôl van szó. Ennél sokkal átütôbb és anyagibb a témakör: Rózsaszín Párduc-gyûjtés. Elhatározás van, lehetôség is, s minden valamire való jelölt legelébb számba veszi, hol is tart gyûjtôszenvedélye, és naná, hogy rózsaszínû szemüvegen keresztül számlálgatja becses darabjait. Sajnos a végeredmény mégsem rózsás, mert kiderül, hogy kevés a darabszám. Önmagában persze elegendô lenne, de a rekordsághoz igen sovánka összegecske. „Kevés” – mormogja rek-jelölt maga elé, és legszívesebben le tenne tervérôl, s élné tovább eseménytelen, ámde reményteljes életecskéjét, miszerint majd csak felkeveredik valahogy a világhírnevet jelentô csúcsra. De a párduc, vagyis az ördög nem alszik, a vágy tovább óhajtja jussát, és 1111 darab rózsaszínû bármi összegyûjtése felé hajszolja szerencsés áldozatát. „Nem vészes...” – sóhajt áldozatjelölt , mert úgy négy-ötszáz példánnyal már rendelkezik vitrinjében, a többi összeszedegetése gyerekjáték lesz; s miután ily könnyedén elveszíti realitásérzékét, becsukja fülét és behúzza ajtaját, hogy véletlenül se jusson el hozzá a szkeptikusok negatív kánonja, hogy így lehetetlen, meg úgy, barátocskám, összegyûjteni ennyi vackot, és különben is: mire jó az egész? „Mire, mire...” – és nem folytatódik sehogyan sem a kéretlen válasz, barátocska futtában magára kanyarítja ezüst esôköpönyegét, és a megoldás biztos ismeretében nekivág az életnek. Az út rövid, mint egy tômondat. Legalábbis egy Budapest-Hollywood odavisszához képest, ahol bezzeg dögivel kaphatók pantherek pinkben; két emelet le, azután egyet jobbra, egyet balra, majd néhány megálló trolin ülve. Már leszálláskor érezni a roppant lehetôséget, napszikrák pattannak, rügyek szaladnak, csupa tavasz az élet; lehet-e ilyentájt csalódni? (Lehet. Sôt, ilyenkor az igazi, de errôl majd késôbb, bár lehet, hogy a végére kedvezô fordulat érkezik.) A Kánaánba-lépés elôtt eltérítô mûveletek támadnak: „nézze kedves, nincs gazdája, csak kitették..., és kitenném – gondolja hozzá ô is –, ha maga nem kéri, akkor senki, öthetes, oltatlan, apjának tán törzskönyve is volt.” Kedves, kedves, de hát fehér-drappbarna trikolor az istenadta, egy véletlenül odacseppent rózsaszín folt sincs rajta, ami reményteljes származására utalna, pedig nagyon akar. Vagyis akarna jönni, mert végül, ha nehezen is, de marad, mert ilyen a szelaví. A sodródás meg folytatódik víz után hörgô állatvédôk, lapátos közterületesek és csakúgy-méltatlankodó hibatalálók kordonján keresztül. Utánuk következnek a szeszesek, szatyorból fél áron, márkásan és zárjeggyel – de errôl, megkérnek szépen mindenkit, hogy ne beszéljenek. És a cigirôl se. Pár méterre tôlük állnak a távcsövesek, közvetlenül mellettük pedig a közeli csövesek, akik az imént bújtak elô a szélvédett árkádok alól. A kerítésen belül tárt karokkal várják a piacra érkezôket, tizennégy alatt és hetven fölött ingyenes a bámészkodás, de a közteseknek sem sokkal magasabb a díj. Rögtön a büfében pletyka és sültillat száll, összecsap a hurka a pacallal, végül a fokhagymás kolbász kiütéssel gyôz. Szájról szájra jár az üveg az árusok között, de csak a kólás, a cigifüstben érlelt arcok fürkészen kutatnak, kell a bevétel, ki tudja, miféle praktikumokra. Akár. Napi helyjegy alkalmi árusoknak kétezer forint, bérleteseknek kedvezmény, árusítás kizárólag asztalról, ami otthonról is hozható, ponyvára kipakolni szigorúan tilos (papíron legalábbis), vállalkozói legyen kiváltva – kéretik. Régi motorosoknak a fedett színpadon a helyük, a többiek hajadonfôtt próbálkozhatnak, kedvezô széljárásban bízva. Gyûjtô örvendve beleveti magát aktuális közegébe, lubickol szinte a lehetôségben, „bármi megtalálható itt – tódítják az eladni vágyók – még potencianövelô kapszula is, elsô kézbôl.” Ó. Többedik kézbôl pedig más komoly dolog is; legnagyobb a tömeg az aukci-Pacsuli Párduc a Pecsában szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Ahol kiderül még, hogy igenis görbül a fény, hogy 250+390=1000 (mert két pár örökéletû elem is jár annyi pézér’, aranyos); hogy a cipôfûzô olaszul legacciolo, és hogy egy Csontváry koszlott kirakat egy kistóthgézáért. 22 BUDAPEST 2008 május
