Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: A város tüdeje
– Na, mi lesz már azzal a cigivel? – fordul vissza. Odaadom. – Amúgy tizenöt, baj? Tizenöt, Dóra , becenevem Dorcy, ipszilon nal, kedvenceim: a kék szemû fiúk, a Született feleségek, a kóla, a redbullviszki – a kezemben lévô dobozra sandít –, meg az ezüst Marlboro. A tárkonyos pulykamell, meg ô, hátramutat, ô is a kedvencem, és a jogra akarok menni, gazdasági vagy büntetô, apám azt akarja, gazdasági, abban van a pénz, mindig lesz kit kihúzni a... – Tessék, a cigi. – Szóval, vágod, valaki mindig bajba kerül. És mocsok sok pénzem lesz, és mocskosul elmegyek innen a francba. Ki vagy elégítve? – Én is megyek, nekem is el kell menni innen – veszi át a szót a barátnô, kicsit elôbbre lép –, azt még nem tudom, hova meg hogy hogyan, de száz, hogy el kell menni. – Miért kell elmenni? Majdnem nevetve mondja: – Nézz körül! Körülnézek, semmi különös, a közösségi ház elôtti téren minden pad tele, a fûben is üldögélnek néhányan, közeli padon szotyiznak, egy-egy reccsenést is ki lehet venni, ha épp nem jön HÉV vagy busz, amott Mozart szól, polifonikus csengôhangremixben. A közösségi ház lépcsôjén is ülnek, sorban, verébszerûen, a biciklik kormánya a földön, nevetnek, cigiznek, veszekednek, a többség körülbelül olyan korú, mint ezek itt. Látja, nem értem, odaveti: – A hátteret nézd, te –, és megrázza a haját, néhány másodperc múlva visszahull a szemébe a félhosszú, fekete-barna frizura, kicsit olyan, mint Mia Wallace haja, a gengszterfônök nôjéé a Ponyvaregényben, játszta: Uma Thurman . – És te hová akarsz elmenni? – kérdem. – Azt még nem tudom, de száz, hogy Békásról el – mondja a barátnô. A mondat közben megint elôbbre lép, egy síkban van most már a Dórával, az ipszilonos, tizenöt éves Dorcyval, aki úgy szívja a cigit, mintha az élete múlna rajta. – Én full hülye vagyok a joghoz, az igaz, de elmegyek, az kurvaélet. – De hát semmi különös nincs itt – mondom ki, amit az elôbb még csak gondoltam. – Hát épp ez az, hogy semmi különös. A Peti azt mondja, a Peti amúgy a második kerületben lakik, azt mondja, a telepi nem teszi jól, ha alkoholista, mert akkor nem talál haza, rossz házba megy be, eggyel hamarabbi, eggyel késôbbi lépcsôházba, kinézetre meg részegen úgyis mindegy, aztán rossz nônek csinál részegen gyereket, és hogy Békáson biztos több ezért a zabigyerek. – Nem hiszem, hogy több volna – ellenkezem. Milyen szavakat használ ez? – Te csak tudod, mi? Amúgy mit csinálsz itt, békási vagy? – kérdezi, közben hátrasandít, a szemközti pad támláján ülô srác hívólag int, félhangosan mondja, mindjárt megyek, és mutatja is, hogy mindjárt megy, a fiú biztosan nem hallhatja. – Olvasok – mutatom a könyvet. – Aha, tök jó. – Tök jó, igen. De mit utáltok itt? – Hogy tízszer olyan magas a ház, mint széles, meg hogy olyan az egész, mint a szállodás filmekben a rekeszek, amikbe a leveleket teszik a portások, vagy mint a hálókocsik. Tavalyelôtt vonattal mentünk Görögbe, Thesszaloniki, fel se tûnt, hogy nem otthon alszok – nevet, tetszik neki a saját hasonlata. Ami amúgy tényleg jó, mínusz ikes ige. – Adsz egy cigit a Petinek is? Mutatóujjával a háta mögé, az elôbb integetô fiúra mutat. – Aki a második kerületben lakik? – kérdem. – Szolgáld ki magad – mondom, mellettem a padon a doboz. Úgy is van. – Na, mentünk, ha ügyvéd kell, majd szóljál – megint nevet. Ja, gondolom, majd tíz év múlva. Egymásba karolnak, el. Boldizsárnál olvasom: „a klausztrofó bia nem úgy múlik el, mint az influenza, hanem úgy, mint a flekktífusz: a nyúltagy végén még hosszú ideig szorongat valami.” ● 19 BUDAPEST 2008 május
