Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Vargha Mihály: Hová vezet a misszió?
ellentmond egymásnak. Egy védelem alatt álló negyed esetében a legfontosabb a régi épületek megtartása, hiteles felújítása, ami a lakók többségének helyben maradását is jelenti. (...) A fennálló problémákra, mint itt például a zöldterület hiánya, a túlzott terhelés (elviselhetetlen autóforgalom), a rossz környezeti állapot stb., amire az új tervnek megnyugtató választ kell adnia. A negyedben a bontást oly mértékig túlzásba vitték, hogy véleményünk szerint ezután már szinte semmi sem bontható az 1945 elôtti épületekbôl, a belsô szárnyak sem. A további bontásokkal ugyanis végleg felborul a negyed egyensúlya, vagyis történelmi negyed jellege. A bontások sohasem azt a célt szolgálják, hogy például nagyobb zöldterület lehessen a helyükön, vagy valamilyen fontos új funkció, hanem azt, hogy nagyobb épület épülhessen a meglévônél.“ A szakértôi jelentés igen tanulságos a gazdasági kérdéseket illetôen: „Az ingat lanbefektetôk tevékenységét a gazdasági haszon vezérli, ami természetesen rendjén is van. A befektetôk jelenléte a régi zsidónegyedben önmagában jó dolog, mert megteremti a megújítás lehetôségét; de láthattuk, hogy a jelenlegi finanszírozási logikában ez a kedvezô kiindulás napjainkra rossz eredményekhez vezetett: nagyon sajnálatra méltó bontásokhoz és oda nem illô új építésekhez, és ami még rosszabb: kihasználatlansághoz. A kérdés tehát – amellett, hogy örülünk a magán ingatlanbefektetôk jelenlétének – az, hogy hogyan lehet azt elérni, hogy a zsidónegyedben a jövôben inkább rehabilitáljanak, mint bontsanak, és újat építsenek. Más országok és más városok is szembesültek már ezzel a problémával. Példaként említsük itt meg a »mûemléki jelentôségû területek« számára kitalált francia rendszert. Ezeken a területeken igen szigorú városrendezési szabályok vannak érvényben, és ezzel párhuzamosan az adózási szabályok igen kedvezôek az (egyéni vagy társas) magánbefektetôk számára akkor, ha a meglévô épületeket rehabilitálják ahelyett, hogy újat építenének, és ha teljesítik a rehabilitált lakások használatára vonatkozó feltételeket. Az alapgondolat nem más, mint az elvégzett munkálatokra fordított pénzösszegnek az adóból való levonása, így minél több munkát végeznek egy épületen, annál rentábilisabb lesz a befektetés adózás szempontjából is. Szintén Franciaországban léteznek olyan más adózási rendszerek, amelyek a mûemléki jelentôségû területeken kívül is használatosak, és amelyek célja, hogy a magánbefektetés irányuljon a magánpiaci lakásbérbeadások felé.” A Fôépítészek Fórumában, itt, a szomszédos oldalon a Terézváros mintha tényleg megoldást keresne a bajokra. Erzsébetváros elsô embere, Hunvald György viszont úgy intonálta a nyiltakozatát a jelentéssel kapcsolatban, mintha nem venné komolyan a szakértô munkáját. Az ICOMOS-KÖH sajtótájékoztatóján például kijelentette, hogy „új dolgot nem tartalmaz”. Mint mondta: a kerület már másfél évvel korábban elkezdte megvalósítani azt, amit a dokumentumban javasolnak, és 2008. május 31-éig majd elfogadják az új szabályozási tervet. Továbbá: az önkormányzat is azon az állásponton van, hogy a rehabilitációra alkalmas gazdasági körülményeket kell teremteni... Na de egy lelkiismeretes önkormányzat esetleg nem ad ki bontási engedélyt addig, amíg a törvényi feltételek nem adottak ahhoz, hogy az értékek megmaradhassanak! Ez lenne a városvezetés mûvészetének alaptétele – ha ugyan mifelénk valaha is mûvészet lesz majd a városvezetés... ● 8 BUDAPEST 2008 május Kertész utca 6-8. Akácfa utca 47.
