Budapest, 2008. (31. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Koktél-nyáron
– Mindig ennyit szaladgál? – Ó, a fônök sosem nyugszik. Éppen a szomszédos üzletbe küldött át öt koktéllal. Saját kezûleg keverte ôket. Ha megbocsát... Mindjárt jön, csak megtörli a kezét. Alul sárga, középen zöld, legfölül bíborszínû keverék. A jártasabbak tudják, a látvány nem más, mint fizika; a fajsúly és térfogat-kihasználás eredménye. De mit rendeljen a járatlanabb, amikor majd megkérdezi tôle? Grand marnier-t? Vagy hogyhívják... – Na, itt is vagyok, állok rendelkezésére. Mit iszik? – Magára bízom. – Ezt szeretem. Amikor megbízik bennem a vendég. Lehet alkotni, bár kétszer ugyanolyat nem tudok. Ananászlé, csokiszirup, meg kis kortynyi tejszín. És: pina colada! Vagy zéró a tolerancia? Na, egy csöppet, csak az ízéért. Olyan lesz, mint az impresz szionista festmények: tele színnel, dísszel, ízzel. Egészségére! – Fenséges! – Hû, de jó! Mindig izgulok, ízlik-e. A rendezvényeken is az elsô néhány koktélnál még feszült vagyok, nézem, kedvezô-e a fogadtatás. Nahát, ez tényleg marha jó! És tényleg komolyan figyeli a hatást. Komor az arca, közben ide-oda jár a szeme. Csak a bajsza nevet. Attól olyan srácos. Alig ôszül. Hogy csinálja? – Ennyi keverés után is képes izgulni? – Hogyne! – Annyira azért nem sikerülhet rosz szul! – Nem tudom. Lehet, hogy csak udvariasságból nem adják vissza... Volt, hogy egymás után háromszor kellett újat kevernem, mire végre elfogadta a vendég. Borzasztó érzés! De én voltam a hibás, rosszul mértem fel az illetôt. Ugyanis a kihívás, ránézésre eldönteni, ki, milyet szeret. Például, ha látom, hogy vékony, magas, édességet persze nem eszik, valószínûleg éjjel-nappal sportol, hogy megôrizze az alakját, akkor én nem itathatom cukrossal, mert fél, hogy hízik tôle. Máris kész a vesztes helyzet. Elôször magának is valami savanyút akartam készíteni, de amikor belépett, láttam, hogy mégiscsak édes lesz. Hú, ez valóban nagy szerencse volt! Jó pszichológus, és finoman bókol, annyi szent. – Tévedtem? – Nem, az édes-savanyú még elmegy, de annál alább ne menjünk. – Gondoltam. Jaj, telefon, muszáj fölvennem. Halló, igen, ott leszek holnap. Beülök az autóba, másfél óra alatt odaérek. Zalakaros, igen, tudom a címet. Akkor holnap. Viszlát! – Személyesen? – Persze! Kilencszáz fôs rendezvény nem gyerekjáték. Egyébként én egyszemélyes, többfunkciós intézmény vagyok. Szervezô, sofôr, mûvészeti vezetô, marketinges, anyagbeszerzô, rakodómunkás. – Piacra is jár? – Mint a huzat. Csak nem gondolja, hogy kiteszem magam idegesítô telefonoknak, hogy ez nincs, az nincs, meg túl drága, túl olcsó, most mi legyen? A saját szememmel akarom látni, és azonnal dönteni. A szervezésnél ugyanez a helyzet. Kell a személyes kontaktus. – Azért néha hazamegy? – Hogyne! Imádom a családomat. A kisfiamat minden reggel fél hétkor én keltem. Elmegy a suliba, utána van úgy, hogy visszafekszem. Hajnali három-négykor hazamenni vidám dolog, de utána reggel fölkelni korántse. De ez a program soha nem maradhat el! Tegnap például palacsintát sütöttem neki. Elnézést, meg kell tudnom, mi szóltak a szomszédék a koktélhoz. Ági, minden rendben volt? – Igen, fônök, nagyon köszönik! – Mosolyogtak, ugye? Mert az a lényeg. Képzelje, ott ülnek azok a lányok napestig, ügyfelekkel foglalkoznak, problémákat oldanak meg, kell nekik egy kis öröm, figyelmesség. Szerintem, az a jó élet kulcsa. Most mondja meg, mibe kerül valakit megdicsérni? Átengedni a zebrán? Odadobni a százast, ha kérnek? Persze vannak szélhámosok, a múltkor is belefutottam egybe..., na, megint telefon. Gyors leszek, ígérem! Kifejezetten szórakoztató, mintha legalábbis a Bahamákon lennénk, mélytónusú szantálbútorok között, mosolygós felszolgáló röpköd a négy-öt asztalnyi közönség kedvére, közben plazma-zene szól, idebent meleg, odakint pálmafák, hát valahogy így... – És viszont-figyelmesek magával? – Változó. Az emberek alapjában véve jók, csak mindenféle hatás éri ôket, amitôl letérnek a normális útról. Engem is sokan gyanúsítanak, hogy olykor nem ôszinte a mosolyom, de tévednek. Én tényleg szeretek beszélgetni, évôdni a vendégekkel, üzletfelekkel. Képzelje, egyszer bementem egyik haveromhoz az irodájába. Igazgató. Mondja a titkárnô, hogy nem tud fogadni, mert értekeznek. Nahát, gondoltam, micsoda komolyság van itt, ez így nem mehet tovább. A vállamra vettem egy széket, és besétáltam a tárgyalóba, hogy: jó napot, meghoztam az új bútort. 15 BUDAPEST 2008 április fotó: Sebestyén László Koktélen-nyáron Horváth Júlia Borbála Az élet olyan, mint egy film. Jókedv, nyüzsgés és persze gyönyörû italok. Nem? Jöjjön el az üzletbe, keverek magának egy koktélt, jól érezzük magunkat. Ne szabadkozzon, ismeri a szlogenemet: a koktél az az öt perc nyugalom, ami hiányzik az életedbôl. A hetes úton jöjjön végig a központig, üzletsor jobbra, elsô emelet. A pálmafákat már messzirôl meglátja. Várom! – Lajsz András mixer-bajnoknak valóban nehéz ellenállni.
