Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Marafkó László: Budaista meditációk: Ottlik Géza megidézése
25 BUDAPEST 2007 február jóízûen percek alatt összeveszni valamilyen vitatémán, mint Vas Istvánnal. Talán ezért olyan felülmúlhatatlan kapcsolat a barátság. Ottlik az úgynevezett irodalmi élet számára észrevehetetlennek bizonyult: nem volt tagja az írószövetségnek, csak a barátai számára létezett. Egyik legjobb értôje szerint arra a kérdésre, mit csinált 1959 és 1979 között, azt lehet válaszolni: utazgatott és kártyázott. Mi persze tudjuk, hogy mindeközben, akárcsak egész élete során, „a létezésszakmában dolgozott”. Hogy ez mit jelent, arra az életmû a felelet. Talán annyi, hogy mondjuk egy kisfiú a valamikori Fehérvári, késôbb Horthy Miklós út (ma Bartók Béla) 15/b II. em. 19. alatti lakásban (ma a belsô udvari falon emléktábla), egy megismételhetetlen hajnalon észrevesz egy falra beesô fénycsíkot. S próbálja megfejteni az üzenetet, ittléte rendeltetését. Mindegy, hogy hol lakik (Ottlik a Riadó u. 2/c elôtt és után is kint, Gödöllôn, s végül, élete utolsó részében, hosszú ideig az Attila út 45.ben, ahol szintén emléktábla áll). Közben múlik az élete. Némi fenséggel szemléli a körülötte zajló amúgy mozgalmas (néha felforduló) világot. Európai buddhista – mondhatnánk –, komoly matematikai és bridzstudással. Aztán a Buda címû mû évtizedekig nyúló formálgatása közben (amiért akár budaistának is nevezhetnénk) az üzenet talán megfejtôdik: ne várjon senki most egymondatos szentenciát, a létezés értelme nagyon személyes, nagyon személyre szóló. Másnak voltaképpen semmit sem mond. Nem adható kölcsön, mint egy panácea. A Buda elsô lapjain: „(...) gyönyörû a város, csupa szín. Pedig szomorúság van bennem, tudom, hogy holnap meg kell halnom, és semmit sem tehetünk ellene. (...) még soha ilyen porhanyós nem volt a késôdélutáni óra. Szelíd volt. Érett. Nem fájt.” Majd az utolsó idôkben a kis fénygombolyag talán újra feltûnik, mocorog, búcsúzik. A regény végén a gyerekkori hangulat így tündöklik: „Ki hinné, hogy a kis haj nali járkálástól micsoda öröm fogott el? Végigmentem a Fehérvári út páratlan oldalán: a boltok még csukva voltak, sok kirakat leredônyözve: de ettôl még inkább ugyanazok voltak: láttam ôket, ahogy már ezerszer: a mi kis fûszeresünket a l5/aban, a könyv-zenemû- és papírkereskedésünket, a 11–13. udvarán a magánelemit, ahová jártam, az Orlay utca sarkán a nagy fûszeresboltot, vele szemben a cukrászda is aludt még, de a pék már biztosan süt, Zimka Rafael ébren lesz, és a Gebauer kávéház szintén: gondoltam és mentem tovább boldog megnyugvással.” Lehet kötelezô olvasmány meg alapmû az Iskola a határon, azért nekem nem oda a Buda, hanem ide! A naponta föllapozandók közé. S mellé mondjuk a Próza. S ha el is fogadjuk, hogy az író – ürge, azért legalábbis a különös dolgok tartományába sorolható, miként lesz az egyik ürgébôl író, a másikból meg nem. ● A régi katonai fôreál utcájában Emléktábla az Attila úti házon A gyerekkori ház, Bartók Béla út fotó: Sebestyén László
