Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Jolsvai András: Visszajáró XXXV.
26 BUDAPEST 2007 február Kedves visszajárók, ma pedig a József Attila telepre viszlek el benneteket. Megengedem, ez a kezdés talán túl Moha bácsisra sikeredett („kedves gyerekek, ma a Pöttyös utcáról mesélek nektek”), de ez nem véletlen. Nekem ez a telep mindig egy kis idôutazást jelent: mintha ottlétemkor visszavarázslódnék (ha nem vigyázunk, jön mindjárt a Csilicsala bácsi is a Moha mellé) valahová a mosolygós gyermekkorba – a hatvanas évek világába. Ez az a hely, a József Attila, mely ma is ôrzi a konszolidációs évek levegôjét, ez az a hely, ahol az ember fogalmat alkothat arról, hogyan képzelték el négy-öt évtizede a boldog, közösségi létformát, ez az a hely, ahol az ember – fôleg, ha elfeledi, honnan érkezett és hová tart – valahogy kiléphet a valóságos idejébôl, és egy sosemvolt, hajdani világba képzelheti magát. Nem arról van szó, hogy a József Attilán megállott volna az élet, egyáltalán nem. Sokkal inkább arról, hogy a változások ellenére sok minden megmaradt a régi értékekbôl – sôt, az új értékek betagozódtak valahogy a régi rendbe. A József Attilán ma is jobb a levegô, mint határain túl (akár az Üllôi út, akár a Kén utca felé távozunk), a József Attilán ma is több a virág, a tér, a pad, mint a többi lakótelepen, és ôrzi egykori bájos kisvárosiasságának fontos elemeit. A József Attila ma is külön világ, külön törvényekkel és értékekkel. Azt kell még bevallanom, hogy a szokásosnál is elfogultabb vagyok. Éltem néhány évet ott egykor (kettôkor), és bizony a szívem egyik része ma is visszahúz. Ezért aztán, ha manapság arra járok, duplán örülök minden szépségnek, és nemigen veszem észre a fonákságokat: vagy ha igen, csak találok rá valami magyarázatot. Ha valaki nem tudná: a József Attila a fôváros egyik legszörnyûbb nyomornegyede, a Mária Valéria helyén épült az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, nem kis mértékben propagandacélokkal. Hogy íme, ilyen volt, és ilyen lett. Hogy az új életforma gyôzedelmeskedik a régi felett. Ezért aztán jobbára emberi méretû lakások épültek itt, emberi méretû – négyemeletes – téglaházakban, soksok közösségi térrel. Sportpályákkal, játszóterekkel, parkokkal, sétányokkal. És közösségi épületekkel: könyvtárakkal, iskolákkal, óvodákkal, bölcsôdékkel, mûvelôdési házakkal és éttermekkel. Különös volt a lakók összetétele is, ha hinni lehet a hajdani legendáknak, az elsô betelepülôk él- és pártmunkások, családalapítás felé haladó értelmiségiek voltak, valamint a magyarországi görög kolónia egyik jelentôs része. Ebbôl aztán pompás elegy keveredett olvasztótégelyében: amikor én a hetvenes évek közepén odakeveredtem, a pionírok fiai-lányai alkották a közösség törzsét, mindenki ismert mindenkit, nagy utcabálok és táncházak voltak, focibajnokságok és szombati teleptakarítások. Mára persze elcsendesedett a környék, alvóváros lett a József Attilából is, konszolidált, középkorú lakókkal, olyan mindazonáltal, ahol a szembejövôk köszönnek egymásnak, és senki sem tépi föl a frissen festett játszótéri padokat. Olyan, ahová visszajárni is jó. Hát akkor rajta. Szálljunk le a metróról az Ecseri úti templomnál (szépen rendbehozták nemrégiben) és induljunk el a telep egyik fôutcáján, a Dési Huberen. Itt jegyezzük meg, hátha nem lesz rá módunk késôbb: ha jól tudom, a telepen az elmúlt évtizedekben nem volt utcanév-változás. A helyiek ma is a megszokottakon – a szikárabb Távíró, Lobogó, Ifjúmunkás és Toronyház utcákon, a tréfás Pöttyös, a rejtélyes Börzsöny utcán, a romantikus Aranyvirág sétányon – sétálgatnak (utóbbi megfejtéséhez menjenek el egyszer tavasszal arra!), mint hajdanán. Nem tudom, hányan ismerik Dési Huber István munkásságát itt, de a nevét bizony sokan. Igaz, akadhat, aki a Hubert keresztnévnek tartja. Indulópontunk a telep egyik központja egyben. Az volt már akkor is, midôn a földalatti vasút még merész álom se volt errefelé. Toronybisztró, zöldséges, szolárium, cipész, abc. Van ott minden, mi a fáradt hazatérônek kell. Azelôtt hentes is volt (megfigyelték, hogy bealkonyult a kicsiny húsboltoknak városszerte?), meg autóvezetôi tanfolyamközpont, ezek mára véget értek. Ahogy hamar véget ér a városi zaj és forgalom is. Pedig a Dési Huberen busz is jár, sôt, a torkolatában kétsávossá bôvül az út, mégsincs forgalom errefelé. Baktathatunk akár az úttesten is, úgy jobban látjuk a házak elôtti apró kerteket, melyek az útkeresztezôdésnél komoly virágos parkká növekednek. Egy ülô kôszobor meg egy lakótelep-szerte híres zöldséges (az Iván) teszi e sarkot mindenkinek emlékezetessé. A Napfény utca torkolatában nehéz percek várnak ránk: a teret, sajnos, egy mozironcs uralja. Az egykor szebb napokat látott Pest-Buda, melyet a fôváros centenáriumára adtak át, romlik ott fájdalmasan. „Nincs szomorúbb, mint a pusztuló beton”, mondotta valaki, kinek adhatunk a szavára. A mozi kidôlt-bedôlt egykori ablakain ma szél jár keresztül – s talán a hajléktalanok, kik színes, szélesvásznú filmekrôl álmodnak. Hagyjuk álmodni ôket: folytassuk itt majd a sétát a következô alkalommal. ● Visszajáró XXXV. Jolsvai András A Budapesti Városvédô Egyesület az öntevékeny polgárok ezreinek összefogásával, ösztönzésével negyed évszázad óta óvja a fôváros épített és természeti értékeit. Ennek folytatásában Ön is segíthet adója 1 százalékával. Adószámunk: 19729224-1-42 Köszönjük! Egyesületünk új címe: Budapest V., Kossuth Lajos u. 14.
